Magyar Golgota – magyar Feltámadás

„1849 őszén a magyarok személyes ügyként siratták a szabadságharc leverését. A pártviszályoktól, egyéni ambícióktól, és főként a közel-külföld, vagyis Bécs lenéző elnyomásától szenvedő nemzet nagy pillanata volt az 1848 őszén kezdődő szabadságharc.

Nyugodtan lehetünk pongyolák, és mondhatjuk: össznépi vállalkozás volt. Ugyanis a Pozsonyban ülésező utolsó reformkori országgyűlés 1848. március 18-án (három nappal a Pest-Budai forradalom után) felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földbirtok-állományt, vagyis a jobbágytelkeket. A földbirtokosok kárpótlását az államkincstár terhére rendelték el. Ezzel még az április törvények előtt sikerült a nemzeti mozgalomnak komoly tömegbázist szerveznie.

És másfél évvel később, úgy tűnt, hogy hiábavaló volt ez a nagy erőfeszítés. A nemzeti és népi felemelkedés útja elzáródott, a közös harc rossz véget ért. A Habsburg-rezsim a tizenhárom vértanú kivégzésével azonban öngólt lőtt. Rövidlátásuk sikeresen sűrítette egy pontba a magyar tragédiát és emelte szinte bibliai magasságokba. »Őt [Damjanichot] miután Vécsey gróf is követte, a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány. Kilenc oszlopon, kilenc tábornok, velők annyi család öröme örökre eltemetve« – írta az aradi ferences kolostor naplójába a rendház szerzetes főnöke, aki a tábornokokat utolsó útjukra kísérte.

Ez volt a 19. század magyar Golgotája.

Csakhogy a magyar nemzet nem tett le a céljairól. Még a világosi fegyverletétel előtt Kossuth azt írta, hogy: »nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harczát siker reményével folytathassuk.« De hamarosan kiderült, hogy ezt mindenki úgy érti, hogy ugyan pillanatnyilag nem lehet fegyverrel harcolni, viszont a fennálló helyzetet ideiglenesnek kell tekinteni. Magyarország beolvasztását a Birodalomba mindenki egy átmeneti állapotnak fogta fel, és ugyan nem rövid idő alatt, de két évtized múlva kiderült, hogy a magyaroknak volt igazuk.”