„A nagyok eltávoztak, de a visszamaradók között is sok tehetséges színészt láttam, a színházi világ azonban megváltozott. Rendezők és rendezőcskék a klasszikus színházat egyre inkább lenézték, és megindult a modernizáció, a szabadelvűség, a szabadosság, a perverzió, az indokolatlan meztelenség, az önmutogatás, az újabb színészgeneráció pedig úgy beszélt, úgy intonált, hogy kezdtem nem érteni, mit mondanak. Már csak megszokásból jártam színházba, de egyre nehezebben viseltem a klasszikus darabok modernizálását és a modern darabok interpretációját. Fegyelmezett ember lévén ugyan végignéztem a darabokat, de mára megöregedtem. Nincs már időm arra, hogy az örömforrás helyett szenvedést okozzon a színház- és a filmművészet.
2010-től még elmentem ugyan színházba, de az első felvonás után általában el is hagytam azt. Nyolc-tíz előadás esetében történt így, ezért öt-hat éve úgy döntöttem, inkább el sem megyek. A nálam türelmesebb feleségem még próbálkozott az unokák vagy barátnők társaságában, de egy ideje ő is feladta. Ismétlem, abszolút negatív hozzáállással, fáradtan, »kötelességből« érkeztem a Rómeó és Júliára. De köszönöm a Teremtőnek, Eperjes Károly rendezőnek, Hannának és mindenkinek, aki közreműködött a darab színrevitelében, úgy a színészeknek, a díszlet- és jelmeztervezőknek, dramaturgnak, koreográfusnak, hogy öregkoromra ismételten megtapasztalhattam azt a varázslatot, amelyet egy tehetséges színigárda adhat! Csapatot láttam. Minden szereplőnek a teljes odaadása és öröme sugárzott ezen örök darabból.