Ez is csak olyan pszeudo-kérdés

„Milyen a magyar színház jelene?

Én úgy érzem, persze ez nagyon szubjektív, miután határon kívül rekedtem – tehát a rendezéseimet negatívan érintette a magyar színház sorsának alakulása –, hogy jelentős változás az illusztrativitás és kreativitás harcában nem történt, a színházkultúránkat elkerülte a paradigmaváltás. De ha történt is kezdeményezés – lásd a kaposvári »Marat halála«, meg a »Stílusgyakorlatok« és még egy-két előadás –, nem lett folytatásuk, és így nem alakultak a kezdeményezésből önálló kamaraszínházak, iskolák, műhelyek, stúdiók.

Azt mondod, a kreativitás nem tudott gyökeret verni a magyar színházi világban?

Igen, és van egy olyan feltételezésem, hogy ez elsősorban adminisztratív okok miatt alakult így. A régi rendszer – tudatosan vagy tudat alatt – igyekezett ezeket a jelenségeket úgy háttérbe szorítani, hogy fokozatosan felszámolódjanak.

A legnagyobb színészeink jó része nem kapott képzést, mégis naggyá váltak, most viszont a fiatalok képzését érintő reformtervektől hangos a média. Mit gondoljon erről egy átlagember? Érdekelje?

Ne. Azért ne, mert nem érdekes, ez is csak olyan pszeudo-kérdés, mint a lélegeztetőgép-ügy; amikor nem volt elég, azért volt hibás a vezetés, most meg azért, mert sok van belőle, és minek költöttek rá ennyit. Ezt el lehet játszani mindennel. Az SZFE-nél sem az a gond, hogy változtatni kívánnak a struktúrán, így ez megint csak egy felületes háború, mert nem a lényegről szól. De hogy kit mi vezet az alkotóművésszé válás útján, az jó lenne, ha nem volna ennyire túlpolitizálva. Egyébként az is az illusztrativitást jellemzi, hogy a színház körüli szakmai kérdéseket politikai haszonszerzés reményében akarják felhasználni. Tipikus illusztratív magatartás: mintha etikusan járnánk el; pedig nem. A színészképzésnek a műveltség, a tájékozottság és a kreativitás fejlesztése volna a fő célja, hogy valakiből végül igazán jó színész legyen. Majd. Mert a színész nem az egyetemen, vagy a stúdióban válik színésszé, hanem a színpadon, ott is csak fokozatosan. A színház pedig csak akkor működő egység, ha kialakul egy team, tizenöt-húsz ember egy-két rendezővel, akik hasonlóan gondolkodnak, képesek egymás mondatait befejezni, együtt lélegezni, mert a színház csoportos alkotás. És kell egy közös éthosz.

A csapatmunka eltűri a szigorú hierarchiát?

A színházat érdekes kettősség jellemzi, egyfelől nagyon demokratikus, vitázó szerkezet, ugyanakkor szigorúan hierarchikus, különben adott idő alatt nem tudná befejezni a munkafolyamatot. Talán egy hasonlattal érthetőbb: indul a próbafolyamat, a színészek beülnek a regatta evezőihez, a rendező a kormánylapáthoz, vízre szállnak, menet közben pedig mindenki végzi a feladatát, a siker érdekében. És nem lehet szó semmilyen helycseréről, mert felborulhat a hajó. De meg kell jegyeznem azt is, hogy a hathetes próbaidőszakot túl rövidnek tartom, az orosz színházakban anno fél évig, egy évig is próbáltak egy-egy darabot, mire azt mondták, hogy kész, mivel intellektuális, kreatív felelősség egy olyan figura megalkotása, amely a tökéletest közelíti. Ez természetesen nem lehet modell, csupán a kreatív alkotószándék tükre. Az alkotásnak mindig ez a szándéka: megközelíteni az elképzelt tökélyt. A rövid próbaidőszak tehát nem biztos, hogy azt a minőséget teremti meg, amelyre a színházban szükség volna, pláne a nehezebb, kreatív út szabályai szerint. Illusztrálni könnyebb; ha gróf vagyok, dadogok, tikkelek, felteszek egy monoklit, és kész a figura. A kreatív szellem viszont rengeteget meg akar tudni arról a grófról, a személyiségéről, megismerni őt, hogy aktivizálódjon benne az emberi jelenség.

Én nézőként eldönthetem egy darabról, hogy nekem személy szerint tetszik-e vagy sem, de ki mondja meg, hogy az valóban jó-e vagy rossz?

A közönség. De a közönség is kétféleképpen dönthet, mert ha túlzottan kiszolgálják, szórakoztatják, felszínes giccsekkel bódítják, akkor tud rosszul is dönteni. Rövidtávon. Hosszútávon azonban nem, ott megmaradtak Örkény vagy Háy Gyula munkái, a Bánk Bán, és még sok más remekmű kreatív színrevitele.

Mi a cél: kiszolgálni a közönséget, vagy nevelni? Mert ugye »nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet«.

Általában tényleg nem tesz jót. A közönséget egyszerre kell nevelni, szórakoztatni és bizonyos fokig gondolkodtatni, szellemi szövetségessé tenni.

Megvan ez a potenciál a magyar színházban?

A potenciál mindenképp megvan, de én azt hiszem, hogy illusztratív módszerekkel nem érhető el a kívánt eredmény, vagy csak nagyon felszínesen. Ezért volna szükség több, kreatív színházi műhelyre, ahol a szellem csillogása hozza a katarzist, a politikai pamfletek építésével, a bohóckodással, az akarnoksággal szemben.”