Klímabeszéd

„Nos, valóban vannak közönséges ésszel is átlátható témák, arról meg vitatkozni sem érdemes, hogy melegebb van. Meg hogy nem esik a hó. 

De hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Nem is olyan régen még nem a klímáról, hanem az időjárásról beszélgettünk. Fontos, hogy beszélgettünk, és nem, mondjuk, üvöltöztünk. Nem is hinnénk, pedig az időjárásról való beszélgetni tudás az egyik legfontosabb civilizációs vívmányunk. Föltalálói, az angolok valahogy így gondolkodhattak: addig sem ádáz hitvitákat folytatunk; s hát valljuk be azt is, hogy a teológia mint nyilvános téma betiltásánál az időjárás témájának kötelezővé tétele valamivel elegánsabb megoldás. A diktatúrát a mérsékelt (ön)kormányzástól olykor bizony csak ennyi választja el. Azért vált tehát az időjárásról való csevegni tudás civilizációnk egyik pillérévé, mert az időjárás valóban elég változékony ahhoz, hogy mindig aktuális, változatos legyen, ráadásul mindenki ért hozzá, hiszen mindenkit érint, végül azonban (legyünk őszinték): igazából senkit sem érdekel, és főleg nem hoz lázba; ellentétben, mondjuk, a politikával és a focival (a teológiához már alig ért valaki, annak idején a kocsmákban is értettek hozzá). 

A helyzet azonban megváltozott: az időjárásba, hogy úgy mondjam, betört a politika, s vele együtt az összes velejárója, az indulat, a félelem (»I want you to panic!« – Greta Thunberg), a csoportosulás, az érvek csatája (nem bizarr?), a hozzáértés – nem: a szakértés – árgus figyelése, számonkérése, hiányának diadalittas leleplezése. A délután definitív és kedves témáját a politika elöntötte, mint az árvíz. Nem lehet immár ártatlanul csevegni esőről, szárazságról, tavaszról, télről, felhőről, báránykákról, fájós hátról és frontérzékeny fejről. Nem, mert a politika ott leselkedik minden mondat mögött. A vészharangok hol tompán zúgnak, hol harsányan kolompolnak könyvek százaiban, fél- és áltudományos konferenciákon, pártkongresszusokon, úgynevezett beszélgetőműsorokban. Nincs menekvés: az időjárás ártatlan témájából vallásháború lett, hitvitákkal, kiátkozásokkal, eretnekégetésekkel. Ez a klímabeszéd kora.

A klímabeszéd totális, már-már totalitárius és kényszeres beszéd, éppen azért, mert mindent eszünkbe juttat, ami volt, ami van és ami eljövendő. Senki sem menekülhet előle: a konzervatív sem, hiszen van-e szomorúbb, mint a fekete karácsony (régen, ugye, már a Mikulás is szánon érkezett, ma pedig nincs árvább áru az áruházban, mint a szánkó); van-e búsulni valóbb, mint a fölséges fenyvesek satnyulása, s velük együtt a természet csöndjének elmúlása; van-e gyászolni valóbb, mint Velence süllyedése? Nem lehet csodálni, hogy a klímabeszéd az abszolút moralizmus diadala is, hiszen mindenki felelős, mindenki hibás. Nem egyformán persze, tetszés szerint kipécézhető a főgonosz, a választék tágas: a multi, a gazdag, a szegény (például a jobbos amerikai vörös nyakú melós, a »redneck«), a boomer (az utolsó nagy létszámú generáció) vagy a konzumidióta. Vallás, ízlés, gazdaság, morál, valamennyi a politika kezében immár. De ha mindenről egyszerre van szó, akkor semmiről sincs szó.”