Azt hinni, hogy a jobboldal megnyerte a gondolatok csatáját, nevetséges

„Az ellenfeleinek igaza van tehát, hogy a »reakciósok« megnyerték a gondolatok csatáját?

Ahogyan Mathieu Bock-Côté fogalmaz [québeci konzervatív publicista, lapunk tavaly interjút készített vele – a szerk.]: a baloldal olyannyira hegemónikus és szektás, hogy amint nem egyedül ő nyilvánít véleményt, máris azt állítja, hogy veszített. És a jobboldal, a nacionalisták, a szuverenisták, a populisták, hívjuk őket bárhogy, olyannyira komplexusosak, hogy ha joguk van arra, hogy három percig beszéljenek, mindjárt úgy gondolják, hogy nyertek. Elég ebből! Miféle média- és ideológiai világban élünk? A genderelmélet, a »sokszínűség«, a homoszexuális házasság, a »bevándorlás lehetőség Franciaországnak«, a rendőri erőszak áldozatául esett Traoré világában! Azt hinni, hogy megnyertük a gondolatok csatáját, nevetséges. Mintha azt gondolnánk, hogy megnyertük az 1982-es világbajnokságot, csak mert Platini gyönyörűen játszott. Íme, a szép vereség őrült francia gondolata. És a jobboldal ostobasága, ami azt hiszi, hogy győzött, miközben a baloldal széleskörű hatalmat gyakorol. Elég megnézni, milyen termékeket állít elő a reklám- és a filmipar vagy a televízió.

Képes lehet valaki megverni Emmanuel Macront 2022-ben?

Marine Le Pennel már meghirdették a párbajt, más opció egyelőre csak feltételezés szintjén létezik. Végül csak megértik majd az emberek, hogy François-Xavier Bellamy [a Republikánusok listavezetője a tavalyi EP-választáson, lapunk néhány hete közölt vele interjút – a szerk.] a maga 8 százalékával még csak nem is teljesített olyan rosszul, és igazából maga a jobboldal halott. A környezetvédőknek sikerült megvalósítani harminc éve dédelgetett álmukat: azt tették a szocialistákkal, amit azok valaha a kommunistákkal. Ez rossz hír Macronnak, mivel a burzsoá-bohém szavazótáboráról van szó, ugyanakkor a zöldeknek van egy elég nagy problémájuk az elnökválasztással. Számukra nemzet nem létezik, csupán a bolygó. Lássunk tisztán: Macronnak sikerült nyélbe ütnie a polgárság különböző rétegeinek egyesítését, ezt pedig megválasztása óta nemigen írta felül semmi. 2017-ben ő volt Lajos Fülöp, a polgárkirály, és ma is az. Két lehetséges stratégia van ezzel szemben: a populisták vagy a jobboldali táborok összefogása. Úgy gondolom, hogy mindkettőre szükség van. Vagyis a jobboldaliak szövetkezésére egy népi szavazótáborral a hátuk mögött, amely korábban a baloldalra voksolt, de nem kér a baloldal és az iszlamista baloldal együttműködéséből, amelyet Mélenchon és a zöldek szorgalmaznak.

Marine Le Pennek van esélye?

Marine Le Pen nagy érdeme az – és ezzel apja nyomdokába lépett –, hogy szilárdan kitartott azon gondolatok mellett, amelyek fontosak számomra, miközben az egész politikai osztály túllépett rajtuk és az elitek ördögi színben festették le őket: a nemzetről, a szuverenitásról, az identitásról, a függetlenségről, az asszimilációról beszélek. Néha a harc hevében különös cikcakkokat tett meg, sőt gyengeségekről tett tanúbizonyságot, de bátran vezette pártját, ami tartotta irányvonalát. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy nem építhetünk egyedül a szegényebb néposztályok támogatására. Ahhoz, hogy győzzük, az szükséges, hogy a burzsoázia egy része eltekintsen az érdekeitől, és az ország érdekében nyisson a szegényebbek felé. Tízezer ilyesféle példát mondhatnék: Disraeli, De Gaulle, Mitterrand, Boris Johnson, Trump. Csak akkor működik ez, ha a polgárság egy része szövetkezik a kevésbé jómódú rétegekkel, és kompromisszumot köt velük.

Márpedig Marine Le Pen kizárólag a plebejus társadalmi csoportokra próbál hatni, noha nem osztozik az ő életükön. Közös bennük a dac, az az érzés, hogy »kiközösít bennünket a burzsoázia és az uralkodó osztály«, de ebből nem lesz győzelem, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szegényebbeknek szükségük van arra, hogy egy olyan személyiséggel azonosulhassanak, akit társadalmi és intellektuális tekintetben is csodálnak… Ez történt Mitterrand, De Gaulle, Boris Johnson esetében: választékosan beszélő, széles műveltséggel bíró emberek ezek. Trump kissé kivételes eset, de amerikaiakról van szó, akik nem úgy viszonyulnak a kultúrához, mint mi.

Ön el tudná képzelni, hogy politikai pályára lépjen?

Már a puszta tény, hogy felteszi nekem ezt a kérdést, igazolja az előző megállapításomat. Ha létezne egy politikai megoldás, senki nem gondolna rá. A hetvenes években nem tették volna fel ezt a kérdést a kor Éric Zemmourjának. Vegyesek az érzéseim. Lenyűgöznek az olyan történelmi személyiségek, mint Napóleon, akik valódi értelmiségiek vagy írók voltak, és a cselekvés emberévé átlényegülve hatalomra jutottak. Úgy érzem ugyanakkor, hogy azzal szolgálok a legjobban, amit most csinálok. Publicistai és írói munkámmal tudok naponta elérni valamit. Szóval nehéz választ adni a kérdésre. Mi is az a politika? Számomra az, hogy honfitársaink intelligenciájára és hazaszeretetére támaszkodva folytatjuk Franciaország történelmét. A többi nem érdekel.”

Éric Zemmour (1958) algériai berber zsidó származású francia író, újságíró, esszéista, a kortárs francia jobboldal talán legfontosabb véleményvezére. Lapunknak a publicistával készült interjúját ezen a linken olvashatják.