Az utolsó diktátor és a fakuló „színes forradalom”

Az emberi elme szereti a jó történeteket. Az olyanokat melyben van egy gonosz és egy jó oldal, ahol a nemes szándék megküzd az álnok ármánnyal és a végén győzelmet arat, mindenki megelégedésére. Ezt a mesét árulja Hollywood és a neoliberális ideológia is. Azonban a történelem és a geopolitika logikájába a fentiek nem férnek bele. A belorusz történetben se keressünk tehát „jókat”, mert nincsenek. Csak az önzés, a számítás és a manipuláció különböző árnyalataival fogunk találkozni. És persze végső soron az ország sorsáról nem a legújabb „színes forradalom” jegyében az utcákra tóduló embertömeg fog dönteni, hanem az érdekelt nagyhatalmak. Ilyen szempontból ez a válság pont olyan, mint a legtöbb.

Amikor augusztus 9-én Belaruszban „elnökválasztást” tartottak, Alekszandr Lukasenka már 26 éve ült az elnöki székben. A belorusz ellenzék minden jelentős képviselője vagy mondvacsinált vádakkal börtönben van, vagy pedig külföldre menekült. Az országot mindenki réges-rég elkönyvelte, mint egy viszonylag puha, félig-meddig szocialista diktatúrát, mely a Szovjetunióhoz fűződő nosztalgiára épül. Politikai szabadságjogok egész egyszerűen nem léteztek, viszont az életminőség tekintetében a beloruszok a volt szovjet tagköztársaságok közül a jobban teljesítők közé tartoznak. A nemzetközi kapcsolatok terén világos volt, hogy bár Lukasenka tartja a távolságot amennyire tudja, nagyban függ a Kreml urától. Mint ahogy az is, hogy ennek ellenére hasznos partnere tud lenni az EU-nak és a bajba jutott déli szomszédjának, Ukrajnának is. Az európai országok gyakran használták fel Fehéroroszországot arra, hogy amúgy orosz szankciókkal sújtott élelmiszereiket belorusz márkanév alatt értékesíthessék Oroszországban. Ukrajna pedig a beloruszok segítségével beszerezhetett olyan nyersanyagokat, elsősorban olajszármazékokat, melyekre nagy szüksége van, de politikai okokból nem veheti közvetlenül az oroszoktól. Ez tekinthető a stabil háttérnek, ami semmilyen módon nem indokolja a kirobbant válságot.

Van azonban egy ennél kaotikusabb, mozgó háttér is. Lukasenka igen sajátos módon (félre)kezelte a koronavírus-járványt, lényegében egy legyintéssel elintézve azt. Még a futballbajnokságot sem volt hajlandó leállítani, védekezés gyanánt pedig a vodkát és a szaunát javasolta. Mindez ahhoz vezetett, hogy a 9,5 milliós országban több mint 70.000 esetet regisztráltak. Emellett, a 2014-es ukrán „forradalom” Belaruszban is elvetette a bizonytalanság magvait. A volt ukrán elnök Viktor Janukovics megfutamítása sokak szemében az jelezte, hogy egy kis külső segítséggel Lukasenka is elmozdítható. A közelmúltig súlyosan megosztott belorusz ellenzék ráadásul talált magának egy olyan szimbolikus közös jelöltet Szvetlana Tyihanovszkaja (más átiratban: Szvjatlana Cihanouszkaja) személyében, aki megfelelt a nacionalistáknak, a liberálisoknak és más kisebb csoportoknak is. Nyilván azért, mert a volt tanárnő politikai szempontból teljesen súlytalan és pusztán átmenetei időszakra vállalta volna az elnöki posztot, egy „tisztességes” választás kiírásáig.

Lukasenka több hibát is elkövetett a választások kapcsán. Teljesen fölöslegesen bebörtönöztette Tyihanovszkaja férjét, aki szintén ambicionálta az indulást a választásokon. Bár Szergej Tyihanovszkij valamivel fajsúlyosabb személyiség, mint neje, de frissen robbant be a belorusz köztudatba, elsősorban azzal, hogy internetes blogján hatékonyan támadta a hatóságok válságkezelését a koronavírus-járvány kapcsán. Meteorszerű emelkedésével sokak irigységét kiváltotta és távolról sem élvezte minden ellenzéki erő támogatását. Érthetetlen az is, hogy Lukasenka miért döntött a választás ilyen arcátlan meghamisítása mellett. Élő ember nincs, aki elhiszi, hogy a hivatalban lévő elnök 80%-ot kapott, és ezt egy olyan rutinos politikusnak, mint Lukasenka tudnia kellett. A valóságban senkinek sincs fogalma arról, hogy az elnök mögött milyen valós támogatottság áll, hiszen nincs olyan közvéleménykutató, aki hiteles mérést tudna véghez vinni. Ezért mindenki csak találgatni tud. Egy 58-42% arányú Lukasenka „győzelmet” sokkal könnyebben megemésztett volna a lakosság nagy része, főleg, ha az elnök győzelmi beszédében arra is kitért volna, hogy meghallotta az ellene szavazók hangját. Furcsa ilyet mondani, de lehet, hogy Lukasenka, a rutinos öreg róka, pusztán azért, hogy saját büszkeségét simogassa, a Putyin-féle alkotmánymódosítási népszavazás 77%-t szerette volna lekörözni. Hihetetlen baklövés. 

Mint ahogy hihetetlen baklövés volt a tüntetések első napjaiban alkalmazott rendőrterror is. A tömeges rendőri brutalitás képei bennünk a 2006-os Gyurcsány-féle rendőrattak képeit idézték fel, de a haladó nyugati sajtó azonnal a Black Lives Matter mozgalomra asszociált és ha pusztán rövid időre is, de Fehéroroszország a célkeresztbe került. Arra pedig esély sem volt, hogy Lukasenka azt tudja kommunikálni kifelé, hogy a tüntetők agresszivitása megkövetelte az erős fellépést. A megrázó képsorok pedig azonnal muníciót adtak azoknak a „civil” szervezeteknek, és a neoliberális politikusoknak, akik a folyamatos demokráciaexport felelőseiként régóta várták az esélyt, hogy Lukasenka rendszere ellen a siker reményében indítsanak támadást. Pillanatokon belül tele lett az összes közösségi médium a Lukasenka távozását követelő hangokkal. Mindennek azonban súlyos ára volt. Nehéz úgy „belső indíttatású forradalomnak” beállítani egy hatalomszerzési kísérletet, hogy Guy Verhofstadt és az Amnesty International maximális hangerővel támogatják a zavargásokat kívülről. Nem is sikerült. 

Ami azonban valószínűleg reménytelenné teszi a Belorusz ellenzék helyzetét az paradox módon a 2014-es ukrán Majdan „sikere”. Hat év távlatából ma már kimondhatjuk, hogy akkor a Nyugat egy nagyhatalmi játszmát nyitott Oroszországgal és bár olyan szempontból, hogy Ukrajna továbbra is nyugati ellenőrzés alatt van korlátozott sikereket is elért, de súlyos áron. Ukrajna ma is instabil, folyamatos biztonsági kockázatot jelent az EU keleti határán, és állandó pénzügyi támogatásra szorul. Eközben az orosz válasz mindenkit meglepett a határozottságával. Napokon belül elcsatolták a Krím-félszigetet, és titkos katonai segítséget nyújtottak a Donbasz régió szeparatistainak amikor úgy tűnt, hogy az ukrán hadsereg vissza tudja szerezni az ellenőrzést a terület fölött. Mindez jelezte azt, hogy az oroszok akár a háborúig hajlandók elmenni a biztonsági érdekeik védelmében, valamint azt, hogy a hibrid hadviselés tekintetében olyan felkészültséggel rendelkeznek, amely súlyos aggodalmakra ad okot. 

Minden valószínűség szerint Fehéroroszország sorsa már eldőlt, csak erről még az ország és a világ közvéleményét elmulasztották tájékoztatni. Augusztus 18-án létrejött egy Merkel-Putyin és egy Macron-Putyin telefonbeszélgetés, amelyen a belorusz helyzetet vitatták meg. A hagyományosan közhelyes hivatalos közleményekből természetesen nem derül ki miről volt szó, de beszédes az, hogy rövid időn belül a francia elnök német kollégájával tartott közös sajtótájékoztatóján nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Fehéroroszországban nem ismétlődhet meg az ukrán forgatókönyv. Ezek után a sorba beállt az EU külügyi főképviselője, Josep Borell is, aki még azt is hozzátette, hogy az EU hajlandó együttműködni Lukasenkával, bár nem ismeri el a választások eredményét. Vlagyimir Putyin nevében pedig a Moszkva által életre hívott Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete üzent: külső beavatkozás esetén Fehéroroszország számíthat a katonai szervezet segítségére. Ezek egyértelmű üzenetek. Azok pedig, akik a belorusz ellenzék soraiból Washington támogatásában bíznak, nem követik az amerikai belpolitikai fejleményeket.

Mindez távolról sem jelenti azt, hogy Lukasenka élete végéig hatalmon maradhat. Az elmúlt hetek eseményei teljesen nyilvánvalóvá tették azt, hogy személye csak fokozódó társadalmi feszültségekhez vezet, a tartós orosz kiállás mellette pedig oroszellenes hangulatot kelthet a beloruszok körében. Ezek persze nem szolgálják Oroszország érdekét, és így biztosak lehetünk benne, hogy a Kreml már keresi az utódját. Arra pedig, hogy a megtépázott tekintélyű belorusz vezető nyugaton találjon magának oltalmat ma már esélye sincs, épp az elcsalt választások és rendőrterror okán. Középtávon távoznia kell tehát, de abban bízhat, hogy az általa felépített rendszer fennmarad, utódja kijelölésénél kikérik a véleményét és tisztes nyugdíjas évek várnak rá.

Fontos fejlemény viszont, hogy a „színes forradalmak” korszaka láthatólag lejárt. Volt idő, amikor a hibrid hadviselés ilyen formáját használva a nyugati neoliberális erők, ideértve az NGO-kat is, sikerrel terjeszthették ideológiájukat, azonban ennek vége. Most, ahogy a nyugati civilizációt több kontrolálatlan posztmodern indulat tépázza belülről képtelenség meggyőzni egyetlen felelősségteljes európai vezetőt is arról, hogy érdemes külső kalandokba kezdeni. Persze nem elképzelhetetlen, hogy idővel fordul a kocka, és a „színes forradalom” ismét bevethető eszközzé válik, de ehhez a Nyugatnak először rendeznie kell a belső feszültségeit.