A Trianon-csapda

„Trianon traumája nyomán némely jobboldali véleményvezér az utóbbi hónapokban éles támadást intézett számos magyar történész ellen. Érvelésükkel nemcsak azt tanúsítják, mennyire nincsenek tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, környezetünk politikai gondolkodásával és realitásaival, hanem azt is, hogy semmibe veszik a magyar rendszerváltozást elindító szellemi folyamatokat.

Mielőtt indulatos megjegyzéseket fűznék azokhoz a Trianon-kommentárokhoz, amelyek a Magyar Nemzet Vélemény rovatában az utóbbi hetekben napvilágot láttak (Szakács Árpád, 2020. június 20., 11.; Domonkos László, 2020. június 23., 11.; Ágoston Balázs, 2020. június 25., 12.; Fricz Tamás, 2020. június 27., 11.), nem hallgathatom el, hogy személyes élményem az a mai napig feldolgozhatatlan trauma, amit ez a gyalázatos diktátum a Nagyszalontáról elszármazott családunknak okozott. Hogy mégis optimista vagyok, annak az az oka, hogy a mai magyar kül- és nemzetpolitika már érzékelhető hatásai – mintegy két évszázada tartó viszálykodás után – először villantották fel a Kárpát-medence népei és államai szabad együttműködésének lehetőségét. Ez azonban könnyen elszalasztható konzervatív alapelveket következetesen képviselő sajtó és kultúrpolitika nélkül. Szakmailag védhetetlennek, politikailag pedig károsnak tartok ezért minden olyan törekvést, amely a sérült nemzettudatunkból táplálkozó – jogos – indulatokat meg sem kísérli hozzáigazítani környezetünk politikai gondolkodásához és realitásaihoz. Szándékosan használom a többes számot, mert egy szavazótábor értékirányultsága éppolyan súlyú realitás, mint a nagyhatalmi erőviszonyok alakulásától függő geopolitikai mozgásterünk és a nemzetközi közösség értékrendje.  

A hazai konzervatív politikai sajtó gyermekbetegsége tüneteként értelmezem a cikksorozat szakmai igénytelenségét, és célját tévesztő udvariassági gesztusnak tekintem Fricz Tamás – sok tekintetben inspiráló – gondolatmenetének  felütését: »Szakács Árpád igazsága megkérdőjelezhetetlen.«

Lássuk hát, mennyiben meggyőző és miért megkérdőjelezhető a rendszerváltozás radikális kritikusainak igazsága. Ezt írja Szakács Árpád: »Alapkérdés, hogy azok, akik ebben [a történelem oktatásában és kutatásában] szerepet kapnak, milyen képet közvetítenek a jelenkornak. Mennyire tudatosítják a nemzeti identitást mint értékrendet, mennyire hatékony módszerekkel és hogyan alapozzák meg nemzeti érzésünk lényegét.« Igaza van. Mint ahogy igaza van abban is, hogy: »Ha folyamatosan egy vesztes, bűnös nemzet karakterét próbálják ránk erőltetni, történelmi hőseink pedig csetlő-botló, öntudat nélküli figurák, akkor ezt a vesztes tudatot, életérzést át fogjuk örökíteni a következő generációkra.«  Amikor azonban a szerző ezeket az elvi igazságokat az utóbbi bő fél évszázad oktatás- és tudománytörténeti valóságával szembesíti, fejtegetései zavarba ejtő tájékozatlanságról tanúskodnak. Ugyanabba – a Magyar Nemzetben már évek óta reklámozott – tézissorozatba illeszkednek, amelynek summázatát Ágoston Balázs (Szakács Árpád »sebészi pontosságú«, »hiánypótló cikksorozatának« alaptételét megismételve) ezúttal ekként fogalmazta meg: »Gyakorlatilag töretlen az SZDSZ-es kultúrterror, sziklaszilárd a hamis kánon, zárt és belterjes a 'szakma', legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról.«

S ha ezt a »látleletet« kiegészítjük Borvendég Zsuzsanna »igazoló jelentésével«, amely szerint a rendszerváltó elit csak asszisztált »a hatvanas évek végétől megerősödő (nyugati kötődésű) hálózatok«-nak, amelyek  »a nyolcvanas évekre  már egyértelműen átvették  a kezdeményező szerepet, de érintetlenek maradtak az átmenet idején«, ha tehát egy publicistákból szerveződött magántársaság téziseit kiegészítjük a történész hipotézisével, máris előttünk áll az új rendszerváltozás ideológiai alapvetése, mi több: politikai forgatókönyve is. Ez – Ágoston Balázs megfogalmazásában – így szól: »ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát« (ne tévesszük szem elől Ágoston ismételt hungarista szóhasználatát se).”