Hát mire kellett volna várnia az Indexeseknek?

„Az eszem megáll azon, ahogy most elkezdődött a bizonyítvány magyarázása az Index kivégzése körül. Hogy Dull Szabolcs nem értette, mi történt, a szerkesztőséget felhergelte, nem lett volna szabad az igazgatótanácsi hírekről másoknak beszélnie – ilyen marhaságok repkednek.

Előszöris szögezzük le: a szerkesztőség vezetői nem hülyék, nem értettek félre ártatlan javaslatokat. Felelős vezető ilyenkor nem is folyamodat más megoldáshoz, mint a nyilvánossághoz. Ha valakit érdemes hibáztatni, hát a korábbi főszerkesztőket, akik szó nélkül sétáltak el, amikor a szerkesztőségüket támadás érte. (Igen, jól sejtitek: leszarom az állítólagos lakáshiteleiket, személyes terveiket stb.)

Egy főszerkesztő – bármely szerkesztő, újságíró – nem a tulajdonossal kell lojális legyen, hanem a szerkesztőséggel. Amelyik tulajdonos ezt nem érti vagy nem ért egyet, az önmagában veszélyt jelent a lap működésére.

Ha a tulajdonos egy kivételesen nehéz helyzetben elővezet egy ötletet, amely felszámolná a szerkesztőséget mint egységet, semmi csodálkoznivalója nincs azon, hogy az újságírók, akiknek csakis kötelékben van automomiája, rúgva-karmolva tiltakoznak, és egy puszta nyugi-nyugitól nem hagy alább a gyanakvásuk. Amikor egy szerkesztőség felett évek óta lebeg Damoklész kardja egy sokszorosan is bizonyítottan elnyomó rezsimben, amely számos másik független médiát kicsinált már, mindig üzleti okora hivatkozva, akkor meg az a csoda, hogy eddig megőrizték a hidegvérüket.

A NER sikerének egyik kulcsa éppen az, hogy messze túl sokáig ülünk nyugodtan – sokszor addig, amikor már nem maradt hová menekülni. Én most is arra biztatok mindenkit, hogy minél előbb kapja fel a vizet, ne várjon a huszadik-harmincadik-hetvenedik bizonyítékra, mire hajlandó belátni, hogy veszélyben van és cselekednie kell.

Ez a rezsim az első néhány évében csinált egy kidűlt-bedűlt alaptörvényt amelyről senkivel nem egyeztetett; egy médiatörvényt, ami annyira gáz volt, hogy Brüsszelbe kamu fordítást küldtek róla; majd úgy felvizezte az amúgy is butított munka törvénykönyvét, hogy már tablettás fröccs se maradt belőle. Hamarosan kicsinálta az Origót – a német tulajdonú Telekom készséges közreműködésével. Kicsivel később a Népszabadságot túrták le ukkmukkfukk a föld színéről. Mindig akadt valamilyen látszólag piaci alapú humbug, megváltozott médiafogyasztási szokásokról, integrációról meg hasonló baromságokról. Könnyebb esetek is voltak persze: számos lap és rádió maga húzta le a rolót mikor ellehetetlenült, illetve amikor a tulajdonosa bemondta a játék végét. Megint más szerkesztőségeket egyszerűen csak átkalibráltak, kádercserékkel, stratégiai kirúgásokkal.

Hát mire kellett volna várnia az Indexeseknek? Konkrét vörös telefonra a főszerkesztő asztalán? A végkielégítéseikre? Vagy egy költőibb pillanatra amikor egyesével lehet elkullogni, feltűnés nélkül?

Ne hülyéskedjünk már.”