„Másodpercekkel Bogdán László halálhíre után már szupercellaként tombolta, adta ki magát a közösségi médiában a szokásos konzumidióta reflex:
a morális önigazolás (a legundoritóbb és leghitványabb ebben a posztmodern tömegjelenségben az, hogy senki sem lett rá felszólítva, mégis görcsösen tisztának és jónak mutatja, hazudja magát mindenki, illetve: a »jó« politikai szinonímájának makulátlan egyenruhájában akar kimasírozni).
Pavlov kóborkutyái kiszagolták a temetetlen halottat és falkaként vonyítottak, marakodtak a gőzölgő hús felett. Mindenki tépett belőle még egy akkora darabot amekorrára csak nyitni tudta a pofáját. Miután megtöltötték a beleiket hirtelen csend lett. A falka elvonult, de megjelentek a sakálok és más dögevők. Ahogyan a biológiai hierarchia azt beléjük kódolta. Ezek felnyalták, amit még lehetett. Végül a avarszint rovarai és a hideg, fekete föld fogadta be a megmaradt, széthordott csontokat.
Soha többé meg nem tudja senki emberfia, hogy ki hullott el itt, mit tett és miért volt fontos. A "magyar közélet" tömegsírjában a zuhanás örök.
(Mert) Ez nem temetés, ez nem megismerés és emlékezés.
Ez pusztítás.”