A Brexit utáni Európai Unió olyan, mint egy buli, ahol megitták az összes italt, és a lányok is hazamentek

„– A kilencvenes évek kiábrándulása óta erősebb és egyre felkavaróbb az a képzet a magyar emberekben, hogy a Nyugat valójában nem a barátunk (a keleti világról már korán megtanultuk ezt). Magyarország mindkét globális erőtér számára kihelyezett előőrs, határállam, amelyet birtokolni kell. Hogyan valósítható meg ennek ellenére a nemzeti szuverenitás a jövőben?

– Magyarország egy kis ország. Ebből következően nagyhatalmi erőtérben kell mozognunk, nagyhatalmi galaxisok vonzásában. A birodalom-nemzetállam ellentét természetesen adott, de attól még egy nagyon fájó tapasztalat, hogy

Magyarország a Nyugat része, miközben a Nyugat körülbelül 1918 óta egzotikumként tekint Közép-Európára.
Lesajnálóan, kioktatóan. Ami a naivitást illeti, azzal kell szembenézni, hogy a nagyhatalmi logika mindig csak a saját szempontjából tekint a kisállamokra, tehát nem akar »jót« vagy rosszat«, hanem az érdekeit – pontosabban egyes lobbicsoportok érdekeit – akarja érvényesíteni. Természetesen az egyik nagyhatalmi érdekérvényesítés néha jobb életkörülményeket biztosít az adott kis nemzetállam számára, mint a másik, de ennek mindig megvan az ára. Az egyetlen ellenszer a nemzeti érdek érvényre juttatása.

– Bizonyos esetekben felmerül az a cinikus gondolat, hogy a Nyugat csak annyi lehet a közép-európai államok számra, amit Németország átszűr magán. Mit gondol erről?

– Norman Stone, a tavaly elhunyt nagy brit történész fejtette ki nekem, hogy Magyarország a »Germanic World« része. Ez nagyjából így volt a Habsburg befolyástól kezdve, a 19-20. században meg különösen is. A kommunista diktatúra sem változtatott ezen. Ha a gazdasági kapcsolatokat nézzük, akkor már az 1960-as évek elejétől meglódul a magyar–nyugatnémet kereskedelmi forgalom, benne olyanokkal, mint Kurt Becher, a budapesti zsidóság egyik deportálója, aki ebben az időszakban a Monimpex magyar agrárkereskedő cég egyik partnere.

De az is jellemző, hogy a marxizmus újrafésülését elvégző Lukács-óvoda is egy klasszikus német műveltségű óbolsevik gondolkodótól, Lukács Györgytől indult, aki eredetileg a tradicionalista Rudolf Kassner író epigonja akart lenni, majd váltott a kommunizmusra.

– És megint egy német. Meglepő. De tegyük hozzá, hogy nem csupán szellemi értelemben, hanem a populáris, fogyasztói kultúrában is eluralkodott a németség a régiónkban.

– Amikor gyerekként a 80-as években autóskártyáztunk, akkor a német autók ütöttek mindent. A felnőttek meg azt hitték, hogy a Die Schwarzwaldklinik (A Klinika) a német valóság. De manapság a virtuális világ amerikai kulturális produktumokkal van tele, nálunk is és talán a németeknél is. Derrick és Matula nyomozó eltűnt. Marad a Pókember. Ettől függetlenül a német gondolkodás máig meghatározó idehaza, de azt hiszem, a többi közép-európai államban is. Ez természetes is, sajnos a társadalmi gravitáció jelensége nagyon is létezik.

– A »Nyugat mint ábránd« nem a kilencvenes évekből megmaradt liberális-posztkommunista gyarmatosítás (egyszerre) intellektuális és zsigeri maradéka? 

– A »Nyugat mint ábránd« valójában nagyon régóta – talán a 18. század vége óta – van jelen a magyar politikai gondolkodásban. Ekkor merült fel először, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük. De például Széchenyi még a nemzeti érdekérvényesítésből indult ki, ahhoz keresett mintákat és kifejezésmódot az angol modell egyes elemeinek átvételével. A nemzeti felemelkedés és a nyugati minták összekapcsolása azután elkezdett szétválni, és valamikor csak a 19. század végétől kezdett el ez kísértéssé válni és utópisztikus formákat ölteni. Ekkor érdekes módon a hazai Mucsával, az Ady és mások által pocskondiázott »magyar Ugarral« szemben nem Németország, hanem Párizs volt a nagybetűs Nyugat. Akkoriban már Párizs egy, a felvilágosodásban gyökerező ellenkultúrát képviselt, amiről azt gondoljuk, hogy a hagyományos Európával néha még szimbiózisban is tudott élni. Ez részben így volt, részben nem. Az előbbire példa talán Anglia, az utóbbira példa a szekuláris-szabadkőműves Franciaország küzdelme a monarchista-katolikus Franciaországgal. Utána jött a csőd, a totális államok hőskora, a világégés, a vészkorszak. Ez is a nyugati ellenkultúra terméke volt a hagyományos Európával szemben. A második világháborút követő újjászületés keresztény alapokon ment végbe, de ez szépen erodálódott, és a rendszerváltás idején sokan nem tudták, hogy az a Nyugat, amihez vissza akarunk térni, már nem igazán létezik.

A kereszténydemokrácia világát felváltotta a balliberális, kilúgozott Európa. Tulajdonképpen ma Közép-Európa »Nyugatabb«, mint Nyugat-Európa, de sajnos, talán csak egy generációnyi a lemaradásunk.

Manapság nagyon sok »bezzegezést« hallhatunk, például Szlovákia vagy Románia irányába, de ezeket nem kell komolyan venni. A magyar ember számára anyagi értelemben még mindig Ausztria a referencia. Emlékezzünk, micsoda botrány volt a Lázár János-féle bécsi videóból. Utána most meg a kurd–török–antifa összecsapásokból kiderült, hogy a harmadik világ házhoz jön, és nem viselkedik illedelmesen.”