Trianon – Ami szétszakít és összeköt

„A trianoni békediktátum száz évvel ezelőtti aláírása a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiája volt, amely elvette az ország területének kétharmadát, a magyarajkú lakosság harmadát, mindemellett pedig mérhetetlen gazdasági károkat okozott. Azonban a magyarság nem csak túlélte a tragédiát, hanem talpra tudott állni és újra meg tudott erősödni. Június 4-e így száz év távlatából nem csak az országot megcsonkító békére emlékeztet, hanem egyben a nemzeti összetartozás napja is.

1920. június 4-én nem sokan voltak Magyarország új határain belül, akik bizakodóan tekintettek volna a jövőbe. Nem volt sokkal jobb a helyzet az elszakított területeken sem. Ha az etnikai adatokat nézzük, a magyarok, a németek és a ruszinok – tehát a nem államalkotó nemzetek – aránya körülbelül 50%-ot tett ki, akik túlnyomó többsége értelemszerűen nem akart új állam polgára lenni vagy legalábbis meglehetősen szkeptikus volt a jövőjével kapcsolatban. Nem lehet teljes egységről beszélni a győztesek között sem, főként a szlovákok között voltak sokan, akik nem akartak impériumváltást. Ekkor azonban már nem lehetett tenni a Magyarországot aránytalanul súlyosan büntető békediktátum ellen, és bár azonnal elindultak azok a folyamatok, amelyek az olyan reménykeltő változásokhoz vezettek, mint például a soproni népszavazás, Trianon bilincsei erősen szorítottak.

1920. június 4-én talán csak egyetlen felelős pozícióban lévő politikus volt Magyarországon, aki bizakodóan tekintett a jövőbe: Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter, aki kijelentette, hogy »Magyarország történetében egy új korszak indul meg egy szebb jövőre való kilátással. A béke aláírása nem halált, hanem munkát jelent.« (Nemzeti Újság, 1920. június 4. 2.)

Trianon elleni tüntetés a szegedi városháza előtt 1920-ban (Fortepan/24029; Adományozó: Földi Gábor)

Rubineknek igaza volt, és ez a kemény munka rövidesen összekovácsolta a nemzetet. Természetesen megvoltak ennek az összetartozásnak a történelmi alapjai. A magyarság számos tragédiát élt már túl, többek között az ország három részre szakadását vagy szuverenitásának időleges elveszítését. Azonban a magyarságot történelmére támaszkodó erős identitása és hite átsegítette a nehéz időszakokon, és egyben programot is adott a nemzet számára. Az, hogy a történelmi Magyarország egy szinte tökéletes földrajzi és gazdasági egységet képez a Kárpát-medencében, amely ezer éves múltra tekint vissza, ha nem is volt így kifejtve, de szerves részét képezte a magyar gondolkodásnak. Elég, ha csak az 1848. március 15-én megfogalmazott 12 pontra gondolunk, amelyek közül a második (felelős magyar kormány) és a harmadik (évenkénti országgyűlés) a nemzet egységére, míg az utolsó (unió Erdéllyel) a területi integritásra vonatkozik.

Az első világháborús összeomlás utáni kaotikus időszak, majd a trianoni békediktátum aláírása után a fentebbi történelmi alapokra épült a revízió gondolata, amely sokkal mélyebb és több a »Nem! Nem! Soha!« és a »Mindent vissza!« jelmondatoknál. Valójában a Trianon utáni körülbelül két évtizedes békeidőszaknak köszönhető, hogy ma határokon átívelő, Kárpát-medencei magyar összetartozásról beszélhetünk. Ekkor kezdődött az az építő munka, amely a fájdalmat és tragédiát nem feledve, az oktatásra és a kultúrára helyezve a hangsúlyt olyan felelősségteljes állampolgárokat nevelt, akik büszkék voltak magyarságukra, történelmükre és erős munkával bizonyítani akarták, hogy nem csak múltjuk, hanem jövőjük is van Európában. Ami pedig a legfontosabb, hogy a nemzeti célokért lehetett közösen küzdeni. Minden politikai erő, minden társadalmi réteg, minden érdekvédelmi csoport egyetértett abban, hogy a trianoni igazságtalan békét valamilyen módon felül kell bírálni és egyesíteni kell a magyar nemzetet. A friss, fájó sebekre érthető módon ekkor az egyetlen gyógyír a területi revízió volt, amely végül a második világháború előtti utolsó években valósulhatott meg, döntően etnikai alapon és békésen. Az ország és a nemzet újabb tragédiája, hogy a területi revíziókat jórészt azoknak a hatalmaknak köszönhette, amelyek politikai berendezkedése és világnézete szöges ellentétben állt a magyar hagyományokkal és törekvésekkel.

Magyarország a vesztes oldalon belesodródott az újabb világháborúba, megszállás alá került, újra elveszítette a visszaszerzett területeket, majd következtek a kommunista diktatúra évtizedei. Érdemes áttekinteni a Rákosi- majd a Kádár-korszak történelmét. A hatalom részéről tudatos indentitáspusztítás zajlott, Trianon problémájáról nem vettek tudomást, a környező államok pedig úgy folytathatták a területükön élő magyarokat elnyomó intézkedéseiket, hogy azok ellen a magyar kommunista rezsim nemhogy a szavát sem emelte fel, de olykor még asszisztált is hozzá. Ha csak ennek a közel fél évszázadnak a történelmét nézzük, nehezen érthető, hogyan lehet, hogy a mai határokon túl napjainkban is milliók vallják magukat büszkén magyarnak, és hogyan emlékezhetünk meg 2020-ban a határokon átívelő nemzeti összetartozásról. De ha visszább megyünk az időben és megvizsgáljuk a korábbi évszázadok, és különösképp a két világháború közötti időszak – mondjuk így – nemzetpolitikáját, máris érthető, hogy mennyit köszönhetünk Klebelsberg Kunonak, Apponyi Albertnek vagy Teleki Pálnak, és hogyan lehetséges az, hogy a rendszerváltás folyamatában és a kommunista rezsim megdöntésében jelentős szerepe volt annak a nemzeti összetartozásnak, amely történelmi pillanatokban képes volt felülírni a politikai vitákat.”