Száz év múltán

Száz év elképzelhetetlen. Ennyi nincs is, nem fér el a fejünkben. Vagyis, az emberi képzelet képtelen valóságként értelmezni az évek tömegét. A sors naponta mozdul.

Május és június fordulója a trianoni emlékezés ideje. Borongásoké még a fényes napsütésben is. Kerek évforduló sem kell hozzá, pontos dátum sem. Ha bármikor eszünkbe jut Trianon, megfagy a mosoly. Végigpörögnek gondolataink történelmünk kudarcain. Így megy ez, pedig saját valódi élményeink a tragikus eseményekről nincsenek. Képeket nézek. Barnás régi fotók. Apám ráncain át különös rovásírásában is üldöz a múlt ismeretlen emléke. Nagybátyámék Stromfeld alatt (rangjára nem emlékszem) a cseh légióktól foglalták vissza Korponát, Zólyomot. Apám ekkor töltötte a nyolcat. Emlékei nem történelmi adatok, hallgatásai tán inkább azok voltak. „Nem tarthat ez örökké!” – mondogatta a karácsonyi, szilveszteri ünnepi koccintásokkor. Erről nyilvánosan sokáig csak hallgatni lehetett, tudtuk, de nem mondtuk ki. A kitelepítés veszélyeit is csecsemőként, valódi emlékek nélkül éltem meg. Az aljas eseményről ritkán esett pár halk szó a családunkban, felmerült néhány kósza visszaemlékezés, de többnyire inkább csak lappangva maradt meg. Igen, ha ez tudományosan nem is adatolható, a legendák világa mégis a személyes történelmem, mindannyiunk történelmének része. A hajózható Ipoly és más mesék, ugye... Történelmi tudatunkból kihagyhatatlanok a mitológiánk. A háború után útilapuként postázott „fehér cetlit” majd négy évtizeddel később érvényesítette velem szemben a husáki rezsim; nem csak az igazolványtól fosztottak meg, hanem a szülőföldemtől is. Hiába utazhatom most már szabadon szülővárosomba, nem dobban meg a szívem, szállodában hálok és alig néhány embernek köszönök, mint bárhol idegenben.

Mi maradt meg ezer évnél hosszabb Kárpát-medencei történelmünkből? Alig valami. Halványul a múlt a mában, akad pár műemlék, ásatási tárgy, és marad a legendák világa. A tárgyak, múzeumi emlékek fölött él a nyelv, mely egyben jelen, múlt és jövő. Ez a különös, elvont csoda megmaradt, a kézzel fogható, látható jelenségekkel szemben, és naponta kél életre szavainkban. A nyelv a valóság. A nyelvünk teremtő érő. Ha beletekintünk akár egy lakójegyzékbe, vagy telefonkönyvbe láthatjuk, nyelvünk teremti meg évszázadok óta a népet, a nemzetet. Bármelyik névsor bizony ékes bizonyítéka, a névmagyarosítások hullámzó divatjai ellenére is, neveink tarka eredetének. A magyar nyelvvel szinte párhuzamosan (szláv, germán, olasz, stb.) ott a gyökerek nyoma. Közhely, hogy a nyelv legyőzi a genetikai távlatokat, közös identitást alakít ki bennünk.

Trianon száz éves évfordulóján emlékezzünk meg nyelvünkről is. A magyar nyelv az egyetlen haza (Márai Sándor), Erdélyben egyszerre rigó és apostol (Sütő András), Felvidéken, Stószon a hűség letéteményese (Fábry Zoltán), Délvidéken a konok megmaradás (Gion Nándor). És ott lebeg haza gyanánt fölöttünk a magasban (Illyés Gyula) egyszerre nevel, muzsikál és teremt (Bartók Béla, Kodály Zoltán), a képzelet csodaképeit tárja elénk (Csontváry Kosztka Tivadar), és még ezernyi feledhetetlen alkotásban él velünk tovább.

Nyelvünk bőséges kincstárában, rabságában és szolgálatában formálódott magyaros virtusunk (sok más nyelvben a virtus fogalomra nem is akad szó), amely teremtésre ösztönöz. Nyelvünk veteménye nyomán alakult ki a nevezetes teljesítőképességünk is, hiszen a Trianonjaink dacára (tatár, török, habsburg, muszka, és saját kerékkötőink ellenére) számos tekintetben állunk élén a világnak. A magyar nyelvű és tudatú lakosságunk arányához mérten hihetetlen teljesítményeket mondhatunk magunkénak, sportban, tudományban, művészetekben és vitézségben (hősiességben) bizony nincs sok szégyenünk. Magyarnak lenni jó! Több, mint ezer éve, minden vérveszteségünk dacára, jó.

Egyetlen örök kincsünk pedig a nyelvünk. Ünnepeljük meg most is a trianoni szörnyűség századik évfordulóján nyelvünket, az írmagunkat. Túlélte ellenségeink kereszttüzét (a krónikák szerint a Pozsonyi csata óta, vagy ez már korábban elkezdődött?), és most is él, virul. Sőt, élni akar a határon innen és bár ínséges lemorzsolódás közepette, de a trianoni határokon túl is.

A hétköznapokban, a médiában, a politikai szónoklatokban egyaránt több gondoskodást és szeretetet. Ha tisztán tartjuk nyelvünket, szókincsünket, beszédünk értelmes lesz, ha összekuszáljuk, akkor gondolkodásunk is káoszba fullad, tetteink nem különben. Nyelvünket ordenáré támadások érik naponta, különösen ócska szövegmondással és értelmezésekkel szembesülünk a reklámok esetében. Nem marad el a reklámszövegmondások torzításaitól a TV, rádió és az egyéb média mindennapi megszólalásainak az özöne sem. Talán hasznos volna nagyobb figyelmet szentelni a szövegmondás kánonjának (Montágh Imre), hiszen a hangsúly, a beszéddallam, stb. nem csupán hangulati díszítő elemei közléseinknek, hanem meghatározó értelmezői is mondanivalónknak. Nyelvünk hatalmas értékünk, a legkevésbé megcsonkított történelmi örökségünk, amely valóban több figyelmet érdemelne. A vers és prózamondó műkedvelő mozgalmak nem tudják pótolni a hajdani gimnáziumi szónoklattant, s a helyes magyar beszéd oktatásának hiányosságait naponta tapasztalhatjuk médiánkban. Sőt, gyakorta előfordul, hogy a riportalany mívesebben nyilatkozik, mint az őt kérdező „hivatásos” riporter!

Nyelvünknek nehéz volna a századik évforduló alkalmából emlékművet emelnünk. Talán nem is kell. A nyelv bölcsője létünknek, és szelleme eleve ott lebeg minden emlékművünk fölött, benne foglaltatik az ünnepeinkben, gyászainkban, tudatunkban, és minden tettünkben. Nyelvünk a múltunk, a jelenünk, távlataink alfája és omegája.