Szabadkán mindig volt rizses csoki – az én Trianonom

2020. június 03. 19:55

Fél évszázad alatt a bunyevác májkómtól a temerini utcai bunyóig.

2020. június 03. 19:55
Almási B. Csaba
Mandiner

A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón

 

Négy-öt évesen, a hatvanas évek közepén csak az tűnt fel, hogy nem értem, ahogy a nagymamám beszél az ő anyjával, az én dédimmel, akit én májkónak hívtam. Próbálták nekem elmagyarázni, hogy bár Magyarországon élünk, Bácsalmáson, de ők bunyevácok, ők ezen a nyelven beszélnek egymással, és sok rokonunk, barátunk él „Jugóban”.

Tíz-tizenkét évesen

nehezen fogtuk fel a barátaimmal, hogy a falu szélén miért nem mehetünk el egészen a jegenyefasorig,

miért járőröznek ott marcona katonák, miért van határátkelő Tompánál, és Szabadka miért jugoszláviai város, miért írják Suboticának, ha egyszer ott is magyarok élnek, ott is magyarul beszélnek.

Tizenöt-tizenhat évesen az nem volt világos, hogy a vajdasági falvak, városok miért szebbek, tisztábbak, ott miért lehet venni rizses csokit, Jethro Tull-kazettát, Adidas cipőt, Super rifle farmernadrágot, Napoleon konyakot, miért játszanak jobb filmeket az újvidéki tévében, miért tol jobb zenét a szabadkai rádió, mint a Petőfi.

Egyetemistaként azt próbáltuk megfejteni, hogy a második világháború után Magyarország előtt nem állt-e nyitva az a harmadik utas (el nem kötelezett) politika, mint Jugoszláviának, amellyel a vérkommunista Tito le tudott válni a Szovjetunióról, és viszonylagos szabadságot, jólétet, függetlenséget teremtett népének, országának.

A kilencvenes évek elején képtelenek voltunk racionális magyarázatot találni arra, hogy a nacionalista elvakultság, a hatalmi téboly hogyan uralkodhatott el a jugoszláviai politikusokban annyira, hogy elkezdték egymást gyilkolni az addig többnyire békésen egymás mellett élő horvátok, szerbek, bosnyákok,

s aminek ártatlan elszenvedői voltak a magyarok is.

A délszláv háború befejezése után arra kerestem a választ a lerongyolódott, szegénységszagú, de eleganciáját mégis megőrző Szabadkán, hogy hova tűntek a magyarok, miért nem akarnak, mernek magyarul megszólalni azok, akik mégis maradtak, kik és honnan jöttek, mit akarnak azok a távoli vidékekről érkezett idegenek, akiket a helyükre költöztettek.

Néhány éve azon döbbentem meg, honnan van annyi erő, életkedv a temerini magyarokban, hogy önfeledten mulassanak védőszentjük, Illés napján, holott jelentős kisebbségbe szorultak, kezdték őket kiszorítani minden fontos pozícióból, s a fiataljaik rendszeres hétvégi programja az volt, hogy vérre menő utcai harcot folytattak a szerbekkel.

Mára számos kérdésemre választ kaptam, a legfontosabbra azonban nem, s nem is fogok.

Hogyan alakult volna az életünk nekünk, a határ innenső oldalán élőknek, s több rokonunknak, ismerősünknek a túloldalon, ha száz évvel ezelőtt a térkép átrajzolójának kissé megbicsaklik a keze, s pár centivel délebbre húzza meg azt a bizonyos vonalat.

Összesen 18 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
harpec
2020. június 04. 00:45
Az én Trianonom. 1985. Istenem, ez már történelem, lépjünk tovább. 1995. Istenem, ez a gyönyörűség a mienk volt? 2005. Istenem, ilyenek az igazi magyarok? 2015. Istenem, micsoda tragédia. 2025. Istenem, köszönjük....
Pandaka pygmaea
2020. június 03. 21:05
Ismerős gondolatok, ölelés a szerzőnek. :)
Ipolypart
2020. június 03. 20:41
Pont ilyen helyzetbe került a mi környékünk is, csak északon. Pár centin múlt minden. No meg a bátor vasutasokon , azon a néhány katonán meg civilen, akik úgy gondolták, hogy Balassagyarmatról kitakarítják az ott dölyfösködő cseheket.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!