Most jó lenni katonának

„Nyilvánvaló, hogy »most jó lenni katonának, mert Orbánnak verbuválnak«. Nem olyan jó ez a poén, de per pillanat nincs jobb. Nem is kell a dologhoz zenei aláfestés. Befutott a kettes számú kormányzati mentőcsomag, mivel a fejünk fölött egyre baljósabb az ég. A zárlat feloldásakor sok tízezer honfitársunk ébredt arra, hogy momentán nincs állása, és egyhamar nem is lesz. Valóban. Most jó lenni katonának, el kell menni közmunkásnak, különben jön a kukavízió. A közmunka különben nem is volt rossz. Kisebb falvakban, ahol szem előtt van az ember, nem is kívánságműsor, a legszilárdabb hatósági muszáj. Kérés. »Behívtak, mondták, be kell vállalni, és jöttem«, ahogy egy helyi idős nő Kecelen, a főutcán riporterünknek mondta. Ez még tavalyelőtt volt, a közmunkások száma is csökken. A közmunka tulajdonképpen drága, amellett, hogy tök felesleges, nem biztos, hogy lesz rá újra pénz. Uniós projekt ezen már nem segít. Pedig valaha volt ilyen. Munkahelyteremtő programnak mondták, Pintérék nyomták rá a pénzt. Még emlékszem, amikor Simonka képviselő (Orbánnal szelfizőpartner) jó gazdaként, igazi magyar úrként, rokoni dinnyeföldre csábította a békési helyi népet. Pintér meg kinyomta a pénzt. A romának maradt a kocsmai flipper hosszúlépéssel, a főnöknek a dinnye és a mezőgazdasági támogatás, mindenki jól járt. Csekély haszon, de haszon. Ki a kicsit nem becsüli… De hát messze vagyunk ettől már. De jó is lenne, ha lenne még dinnye, szőlő, lágy kenyér. Hatvanhétezer nettó, jövő hó elején.

Most jó lenni katonának. A fentebbi történetet azért írtuk (emlék ez is), hogy lássuk be, most sem jött be a Kánaán-program. Nem mentek jól a dolgok a koronacsőd kihirdetése előtt sem. Jó, beütött néha egy Erzsébet-utalvány (tízezer), krumpli, csípős Gyulai, konzerv lecsó a választás előtt. Most jó lenni katonának. A haderőnél (honvédség) – ez mentőötlet – háromezer betöltetlen álláshely van. Vicces. Sírnivaló. Nevetés közben sírunk. Mert mindnyájunknak el kell menni, de csak háromezret fogadnak. Ilyenek jutnak az ember eszébe, látva a beteges tehetetlenséget, amely a bőrünk alatt bizsereg. Azt sem mondom, hogy »ezek« tehetnek róla. Hogy Orbán. A szíriai migráns. Egy világjárvány paraméterei közé szorítva mennyire kisfiú most Orbán. Gyakorlatilag épp nincs ötlete, helyzetértékelés van. »A turizmusnak kampó«, mondta. Nagy pillanat volt. Egy kétségbeesett ember sápatag, elengedett cinizmusa. Kiült elénk a falusi futballista, hogy ötleteit az arcunkba nyomja. A legtömörebb politológiai helyzetértékelés volt. Valóságos elemzés. Aztán meg minden ment tovább, jött a katonaprogram, s lesznek még bőven ötletek. Aki a honvédprogramot kitalálta, aki a toborzót megpályázta, az előadót megrendelte, a zenészeket lekötötte, hajszálpontosan tudta, hogy nem segít semmi. Olyan ez, mint az utolsó tíz filléred, mikor a zsebed rázod, földre esik és elgurul. Állj be a seregbe, tesó: százhatvanegyezer nettó. Teljes ellátás, szállás, ingyenfogászat, bakancs, kínai kimenődzseki. A tíz fillér Móricz Zsigmondról ugrott be. Igaz, abban a történetben még csak hét krajcár volt. Van tehát fejlődés.”