Mi maradunk – Trianon 101

A Mandiner Trianon 101 vitacikksorozata Trianonról és meghaladásáról

„Fel kell jutnunk oda, ahonnan megláthatjuk a jövőt. Ezért vagyunk ma itt”

2002 májusában egy félig magyar, félig boszniai szerb barátommal mentem a Fidesz nagygyűlésére. Kevesen gondolták volna, de akik ott voltak, egy történelmi pillanat részesei lehettek. És sokan voltak jelen, és sokan voltak ott lélekben. A Dísz tértől a szomszédos utcákig és feljárókig tolódott ki a több tízezres tömeg. A Vár ódon utcái között, a kora esti órákban egy hatalmas erejű beszéd hangzott el. Egy olyan tömeg hallgatta, amely közösséggé válva ment haza. A 2002-es választási vereség után ekkor indult el a mai napig is együtt levő politikai közösség története.

Alex barátom a maga kissé esetlen magyarságával a következőképpen mesélte budavári élményét mindenkinek: „Mintha szellemek ébredtek volna fel!”

Aznap nem kellett hozzá különösebben érzékeny alkat, hogy így érezzük: egy erő ébredt fel. Egy olyan erő, ami átsegített bennünket a következő nehézségeken, a D-209-es típusú árokbetemetésen, Keller József autópályás kénsav-vadászatán, Gyurcsány debil gyíkjain, IMF-n és a globális pénzügyi válságon is. És 2010-ben kétharmadot ért az annak a beszédnek a hatására kialakult összetartás.

Most újra elhangzott egy történelmi beszéd. A trianoni kirakatper és a koncepciós ítélet akármelyik évfordulóján sincs könnyű helyzetben a szabad Magyarország mindenkori miniszterelnöke, hát még a századik évfordulón. 2020. június 6-án Orbán Viktor azonban egy olyan beszédet mondott Sátoraljaújhelyen, amivel lényegében négyszögesítette a kört.

Ha visszafelé tekintünk, azt láthatjuk, hogy 2010 előtt a rendszerváltás óta nehéz volt bármit mondani. A baloldal fennkölt mismásolásba menekült vagy egyenesen cinikusan vonogatta a vállát. Emlékszünk még arra a bűvszóra, hogy majd az „Európai Unió megold mindent”? Nos, nem oldott meg semmit.

amelyekkel a felszíni jégbe az első csákányütést mérte. Azt, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érezte magát. Emellé próbálta tenni a visegrádi együttműködést. Ez a kettő jelölte volna a ki a diktatúra utáni Magyarország és az utódállamok viszonyrendszerét, csakhogy sem a külső körülmények, sem pedig belső helyzet nem kedvezett ennek. Ráadásul kiderült, hogy a visegrádi együttműködést be is kell indítani, a gondolatot tettekre kellett váltani. Továbbá az is kiderült, hogy nem elég csak lélekben lenni a határontúliak miniszterelnökének, őket az állampolgárság kötelékével lehet a politikai közösség részévé tenni.

Ha még visszább tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy a szocializmus idején a sunyi hallgatás, a meghátrálás és a lemondás volt a hüvelyujjszabály. Rákosit említeni sem érdemes, Kádár Jánosnál pedig széles volt a skála. 1958-ban kezdődött a marosvásárhelyi „laknak itt magyar nyelven beszélő emberek” megfogalmazással. Folytatódott az 1964-es PB ülésen a rendhagyó eszmefuttatással, amelyben helyett kapott a trianoni igazságtalanság, és az is, hogy „mind az öt szomszédunknál van valami tőlünk” (!), majd lezárult azzal, hogy az egészet a kommunizmus fogja megoldani. Ezután következett a felvidéki magyarok 1968-as cserben hagyása, végül jöttek a Ceaușescu elől való megfutamodások. Igaz, hogy a népi írók körének kezdeményezésre közben sikerült átverni a „kettős kötődés” tételét – vagyis azt, hogy a határontúli alkotók a magyar irodalom részét is képezik. És az is igaz, hogy voltak magyar-magyar irodalmi találkozók, és hogy például a Kriterion román-magyar könyvkiadó tízezres példányszámban jelentetett meg könyveket magyarul – Romániában. Ezeket azonban nem az állampárt és nem Kádár kezdeményezte, sőt, lényegében húzódozásuk mellett ment ez végbe.

Névlegesen persze a szovjet blokkban nem lehetett akármit megcsinálni a magyar kisebbségekkel. És az igaz, hogy Kárpátalján a falig elmentek a magyar közösség tagjai és egy sikeres polgárjogi küzdelmet vívtak meg a nyelvhasználatért a '70-es években, de az is igaz, hogy a Csau-féle nacionálkommunista rezsim falurombolási lépéseire és a magyarság megalázását célzó kampányra a nagy hallgatás volt a válasz. A „lenini nemzetiségi normák” ugyanúgy nem érdekeltek igazából senkit, mint az ezredforduló után a soha meg nem határozott „uniós alapértékek”.

Egyszóval innen kellett fölállnunk.

1920 és 1945 között a körülmények miatt persze teljesen jogosan a kézenfekvő, de nehezen megvalósítható választ erőltettük. Csakhogy akkor megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Nálunk nagyobb erők léptek sorompóba, és rosszhiszemű játszmát folytattak velünk (nem csak velünk, hanem a többiekkel is Közép-Európában). 

A megfelelő válaszra a lehetőséget részben az idő hozta meg. Nemcsak Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesésére gondolok, hanem arra, hogy az a Nyugat (valójában már akkor pszeudo-Nyugat), amely a trianoni békét lehető legigazságosabb, legjobb elrendezésnek hirdette, elkezdte önmagát felszámolni. A lehetőség azonban csak lehetőség marad, hanem ragadják meg. Így tehát a választ nekünk magunk kellett és kell megtalálnunk, és ezt most Orbán Viktor mondta ki. A válasz egész egyszerűen egy erős és magabiztos Magyarország, amelyik a saját hangján szólal meg – amelyik hallatni tudja és akarja a hangját, mert van mondanivaló, és van erő, ami ezt alá tudja támasztani. A szavaiból a jövőbe láttunk. Még akkor is, ha egyelőre nem látszik tisztán, hogy ki lesz az említett ötödik trianoni nemzedék. Nemcsak a demográfia kelletlen számai miatt, hanem a kultúra miatt. Vagyis nem csak amiatt, ami az ágyban, hanem ami az agyban van. Vajon a mai huszonévesek tudnának-e még nevetni a Waczak szállón? És megfordítva, vajon ma már nem inkább fenyegető-e, mint humoros a Gyalog galopp „anarchoszindikalista közössége”? Aligha kétséges, hogy mindezek ellenére volt hátborzongató a sátoraljaújhelyi beszéd, mert a jövő még nem látható világába vethetett egy pillantást a hallgatóság. Oda, ahol ezek problémák már nem voltak.

És ha Alex barátom ott lett volna, azt mondta volna: „Szellemek ébredtek fel”. Mert a miniszterelnök által felrajzolt jövőben egy öntudatos Közép-Európa, egy összefüggő Kárpát-medence rajzolódott fel, ahol a „magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”. És akkor talán úgy lehet elmesélni a történetet, ahogyan Alex barátomnak Pável nagypapa megvilágította. Alex ugyanis azt tanulta az iskolában, hogy a magyarok fasiszták. Erre Pável nagyapó elvitte a városban, megmutatott neki egy szecessziós épületet, és azt mondta: „Ezt a Ferenc József építette”. Utána megmutatta neki a betonpanel lakótelepet: „Ezt a Tito építette”. Alex akkor mindent megértett. 

Ahhoz, hogy így mesélhessük a történetünket, ahhoz a miniszterelnök által megfogalmazott és alighanem az egyedül lehetséges választ kell adnunk a trianoni ördöglakat megoldására. Azt, hogy

ne a kívülről hamisan vagy egyszerűen csak hülyén feltett kérdésekre keresgéljük a választ. Hanem a válasz furcsa módon az, hogy a kérdésre kérdéssel tudjunk felelni. Az, hogy egy magabiztos, és erős Magyarország tudjon kérdést intézni másokhoz. És ez a kérdés Sátoraljaújhelyen lényegében el is hangzott, és valahogy így összegezhetjük: „Mi itt vagyunk ezeregyszáz éve, és itt is fogunk maradni. Ti akartok velünk jönni a felemelkedés útján?”

Várjuk a mindenki számára kedvező válaszokat. Nekünk azonban ezektől a válaszoktól függetlenül az a történelmi hivatásunk minden körülmények között, hogy – a miniszterelnök szavaival – „Szent István koronájának ékkövei ragyogjanak”.