A Nyugat alkonyának végső fázisa

„Ismerős, de hátborzongató képek, videóklipek járják be a világot az utóbbi napokban. Az a téboly, amely a nyugati világban egy afroamerikai bűnöző erőszakos rendőri beavatkozás miatt bekövetkezett halála miatt szabadult el – s mint ilyen, mélyen elítélendő –, az utóbbi napokban már nem békés demonstrációk formájában fejeződik ki, és már nem is puszta dúlásban – fosztogatásban, rablásban – ölt testet, hanem szobrok megcsonkításában, ledöntésében, folyókba dobásában teljesedik be. Jelen írásban e jelenség magyarázatára teszek rövid kísérletet.

Mi játszódhat le azok fejében, akik festékkel fújják le köztiszteletben álló politikusok, államférfiak szobrait? Mi vezetheti őket arra, hogy lefűrészeljék a bostoni Kolumbusz-szobor fejét, összefirkálják Victoria királynő leedsi emlékművét és folyóba dobják Edward Colston, egy hajdani rabszolgakereskedő bristoli szobrát, aki a „feketefuvarokon” szerzett hasznon sokat tett városa felvirágoztatásáért?

Mielőtt megpróbálnék a dolog mélyére hatolni, megemlítem, hogy egy szobor ledöntésében mindig van egy olyan pillanat, amelyet nem lehet minden tragikusság nélkül szemlélni, legyen szó akár a legnagyobb diktátor szobráról, a Sztálin-szobor ledöntéséről Budapesten 1956 októberében vagy Szaddam Huszeinéről az öbölháború idején. Éspedig az a pillanat, amikor a szobor orra (vagy hátra) bukik, beleveri magát a talapzatba vagy a környező betonba. Miután emberalakról van szó, legyen az bármekkora gonosztevő is, a szemlélő óhatatlanul belelátja a bukás pillanatába azt, hogy az alakzat, védekezésképpen, most kapja maga elé a kezét, hogy védje magát a földre zuhanástól. De nem, a szobor mozdulatlanul, mereven csapódik a betonnak, hiszen élettelen matéria. És ez a védekezésképtelenség akaratlanul is cseppnyi együttérzést kelt bennünk.”