Trianon 100: mit tehet az ember 2020-ban?

Nyitókép: tábla a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolna falán

Egyszer a Nagypapám azt mondta, hogy egy nép 150 évnél többet nem bír ki asszimiláció alatt.

Ebben az új világban is a lelkekért folyik a harc, pont úgy, mint régen, de már nem Kádár „nemtörődöm-Magyarországa” és a Ceaușescu-féle nacionalisták közt őrlődve.

Már régóta nem a Tiszák és Masarykok határozzák meg a világunkat. Már nem a nemzetállamok építése a fő gátja az egyén kiteljesedésének, közösséggé formálódásának, hanem a felgyorsult, globalizált világ. Ebben az új világban az identitások összemosódnak. A határok szó szerint leomlanak, de nem csak az országok közt, hanem bennünk is, az egyénben. Az ízlések, nyelvek, kultúrák és minden olyan stigma, minden egyéniséget meghatározó, velünk együtt élő fodrocska elmosódik, átalakul:

Ami minket, Gipsz Jakabbá. magyarrá. európaivá tenne, az folyamatosan tűnik el. Vancouvertől Tokióig egyre csak tágul az a sztráda, amire Csíkszentdomokostól Budapestig ha akarunk, ha nem, fel-fellépkedünk.

Mert online rendelünk, online nézünk filmet. Elvágyódunk, mást akarunk, kételkedünk, mert Erasmusra megyünk, mert jobb fizetésről álmodunk, mert a disznóvágás már nem vegán, Kárpátalja pedig túl keletre van és nem fancy, hogy még forralt bort sem adnak a Rathausplatzon.

Egyre nehezebb megélnünk azt, akik vagyunk.

Ráadásul minderre rátelepszik a politika. Tőlünk nyugatra, hiába liberális vagy jobbos valaki, nem okoz gondot neki büszkének lenni. Nem sajátítja ki az egyik vagy másik oldal a társadalmunk cicaharcai felett álló, minket meghatározó témákat. Egy németnek a németsége nem csak a holokauszt szégyelléséből áll, és a franciáké sem a compiègne-i vagonból. Hollandiában a Királyok napján (Koningsdag) az egész ország narancssárgába borul, független attól, hogy ki szavazott Wildersre, ki marokkói, és ki az, aki fríz, és ki az, aki simán csak brabanti.

Nálunk Trianon 100. évfordulója is komoly belpolitikai fejfájást jelent, hiszen valóban

Nem érdekli, mert tagad, mert nem akar „magyarkodni”.

Járva a világot lépten-nyomon azt érezzük, hogy minél távolabb kerülünk a Margitszigettől, annál könnyebb megélnünk a töltött káposzta ízét. Itthon magyarkodást, Johannesburgban viszont a hazát jelenti. Itthon ódivatú, őskonzervatív, „a szüleink étele”, ott a Dóka Laci napokig tartó mesterműve, ahová a fél-, a negyed-, sőt a nyolcadmagyar is betér, hogy ehessen kicsit a magyar hazából.

Ó, a magyar haza! 

Milyen giccses ezt leírni, nem? Mint egy Gárdonyi-hősköltemény, egy Csurka-tárca. Pedig, ez a lényeg. Ettől még élhet bárki Londonban, lehet, ilyen meg olyan furcsa érzése, mikor meglátja a Dunát a Lánchíddal és a Várral, olvashatja a 444-et, vagy a PS-t, cigizhet úgy egy panelerkélyen, ahogy még azt senki se tette előtte;

Kell, hogy tartozzunk ennyivel magunknak, a nagyszüleinknek, az unokáinknak! 

Demeter Szilárd egyszer azt mondta: végső soron ma majdnem mindegy, ki milyen verset, könyvet ír, mert legalább magyarul teszi. Ezzel is hozzájárul a kultúránkhoz, akármilyen is az. Talán ez jellemzi a mai kínai előváros nagyságú nemzetünket – ha minden egyebet lecsupaszítunk: sokfélék vagyunk és talán mindig vitában álltunk, de építgettünk és szépítgettük is ezt a magyar hazát. Talán ezért is olyan fontos nekünk, és ezért sem engedi el senki sem azt a bizonyos kötelet. Vagy megfordítva mindezt: mindegy, hogy miképpen, de tegyél hozzá ehhez az országhoz, ehhez a nemzethez, mert ez a mi örökségünk. Az egyetlen.

Mi, a Hungarikumokkal a világ körül műsor stábja a magunk kis eszközeivel megpróbáljuk föltárni a Kárpát-medencétől elszakadt magyarok hagyatékát, lábnyomait,

Azt szeretnénk, hogy egy teljes és korrekt képet tárhassunk a nézőink elé, legyen az a kínai Petőfi-kultusz vagy az amerikai Haraszthy-örökség. Azt szeretnénk, ha a Kilimandzsáróról mindenkinek Teleki Sámuel gróf is az eszébe jutna, vagy éppen Dunhuangról Stein Aurél.  

Mi is harcolunk azokért a bizonyos lelkekért, mert tudjuk, milyen online rendelni, filmet nézni, elvágyódni, mást akarni, kételkedni, Erasmusra menni, jobb fizetésről, vegán disznókról és a beregszászi Rathausplatzon forralt borról álmodni. Cigiztünk már úgy egy panel erkélyen, hogy azt New Yorkban is megirigyelték volna, de

Hisszük, hogy Trianon 100. évfordulóján minden Amerikai Népszava-olvasó leteszi kicsit a fegyvert, és ahogy a német és brit katonák 1914 és ’15 karácsonyán, átjönnek a frontvonal közepére „focizni”. Hisszük, hogy az a megannyi giccs, és túlzás, amit meg a magyar jobboldal hordott össze, nem zavarja meg azokat, akik segíteni akarnak.

Azokat, akik elviszik a gyereket Délvidékre, Erdélybe. Azokat, akik nem engedik, hogy a magyarságukat a politika befolyásolja, azokat, akik őrzik a lángot, ápolják és tovább adják közös örökségünket.