Queer-idők: a kritikai elméletek emberellenességéről

„A kritikai elméletnek nincs semmilyen pozitív célja. Inkább az a célja, hogy destabilizáljon minden, potenciálisan elnyomónak nyilvánított elképzelést, ami a transzcendens igazságról vagy értékekről szól. A kritikai elmélet célja minden metanarratíva lerombolása és így a bombasztikusan pocsék prózája maga is az »érvelés« része. Az, hogy az olvasókat reménytelenül összezavarja a legegyszerűbb kérdések tekintetében is, a játék fontos része, minthogy az átlátszó egyszerűség az elnyomók módszere arra, hogy az elnyomást természetesnek tüntessék fel.

A konzervatívok gyakran azzal az elcsépelt frázissal válaszolnak a metanarratívák halálának bejelentésére, hogy ez maga is metanarratíva. Ez ugyan igaz, de csak a legbanálisabb értelemben, és az eredmény hasznavehetetlen. Minden korábbi metanarratíva ugyanis, legyen az jó vagy rossz, stabilitást kívánt biztosítani a világban, és olyan kategóriákat kívánt felállítani, amelyek segítségével a kultúrák élni tudnak. Nyújthattak különböző, akár egymást kizáró világmagyarázatokat, de stabilitást biztosítottak. A metanarratívák halálának metanarratívája ennek épp az ellenkezőjét csinálja: célja, hogy mindent destabilizáljon. Ez az antikultúra kvintesszenciálisan ideológiája, ami a transzcendens tekintély minden formáját ellenzi. S ez mindenféle problémát generál, a legváratlanabb helyzetekben. 

Vegyük csak a következő vallomást az Our Bodies, Ourselves című feminista bibliából, melyben egy leszbikus nő beszél a probémáról, amellyel szembe kellett néznie:

»Amikor partnerem elkezdte a nemi átváltozását (gender transition), leszbikus identitásom központi jelentőségű volt az életemben és az önfelfogásomban már egy évtizede, és nem tudtam, hogy az átváltozása mivé tesz engem. Egyesek azt mondták nekem, hogy továbbra is „nyilvánvalóan” leszbikus vagyok, de másoknak épp az volt nyilvánvaló, hogy heteroszexuális lettem, vagy biszexuális. Számomra egyáltalán nem volt nyilvánvaló semmi, és sokáig küzdöttem magammal. Most egy transznemű férfi partnere voltam, miközben leszbikus voltam, és belenyugodtam, hogy nincs neve annak, aminek gondolom magam. A queerek és transzok családja tagjának gondolom magam.«

Ez egy olyasfajta dilemma, ami csak mostani, képlékeny identitásokkal teli világunkban merülhet fel, ahol nincsenek fix kategóriák. Eme nő számára a leszbikus identitásának megerősítése együtt jár a partnere transznemű férfi identitásának tagadásával. Számára partnere transznemű férfi identitásának megerősítése a saját leszbikus identitásának tagadása. Vajon mit jelent egy ilyen helyzetben a szabadság, az autentikusság és az elismerés? Végül kénytelenek a furcsák birodalmának (queerdom) tagjai lenni – maguk mögött hagyni minden külső, biztos kategóriát. Ez identitásbeli szabadesés. S ez bizony ijesztően örvénylő valami. S ez azért van, mert nincs az a stabil kategória, még a szivárványkoalíció L, M, és B-betűje sem, ami túlélhetné ezt a kihívást. 

S mindemögött emberi tragédiák rejtőznek. Ezt a fajta érzelmes személyes vallomást gyakran használják arra (mint az Our Bodies, Ourselves-ben), hogy érzelmi erővel ruházzák fel a szexuális forradalom plauzibilitását. De vegyük észre, valójában miről van szó: a queer-világ reménytelenül összezavarta ezt a nőt azzal kapcsolatban, hogy ki is ő valójában.”