Egy politikai stratégia értékéről, érvényességéről önmagában nem mond semmit, hogy „férfias” vagy „nőies”-e. A tragikus körülmények közt meghalt apa felemlegetése persze már neccesebb eset, de nagy jelentősége nincsen – annak annál inkább, hogy mélyére nézzünk Karácsony könyörületből eredő mítoszának.
Érdemes lenne utánajárni, pontosan mikor találták ki Karácsony Gergelyt. A teszetoszaság, a mulyaság, a zord politikai realitásokra rácsodálkozó (ál)naivitás mindig is szerves részei volt a karakterének, emlékezzünk csak arra, hogy azt állította, a Gyurcsánnyal való közösködésre csak néhány Unicum legurítása után tudta rávenni magát. Az önkormányzati kampányban a kormányoldal bősz alkalmatlanozása még inkább rögzítette a gyenge, tehetetlen, lágy Karácsony képét, aki válaszul erőtlenül kiabálta, hogy „nem leszünk Felsút-Alcsó”. Mégis nyert, s ez figyelmeztető jel volt, hogy ma már nem csak úgy kerülhet valaki vezető tisztségbe, ha a tömegpolitika régi sikerreceptjét alkalmazza. Ez a recept abban áll, hogy afféle libidinális viszony jön létre a nép és a népi energiáktól duzzadozó vezető között – s nem egyszerűen libidinális, hanem homoerotikus viszony, hiszen a vezető (biológiai nemétől függetlenül, legyen szó Mussoliniről vagy Thatcherről) jellemzően a szoláris, férfi jegyeket jeleníti meg.
Nem így Karácsony, és talán nem túlzás vele kapcsolatban a politika deszexualizációjáról beszélni. Karácsony, az eunuch, Karácsony, a védtelen, elárvult kislánnyá visszanyesett politikus nem csábít, hanem a szánalom kötelékét alakítja ki a szavazókkal,