(Jog)állam, Lenin és „forradalom”

Krómer István válasza Hegyi Gyula Népszavában megjelent írására (Lenin 150). A szerző előbb a Népszavának küldte el írását, ám ott nem közölték a cikket

Piacgazdaság, jogállam, liberális demokrácia – a Népszava érdeklődő és kitartó olvasójaként nyert tapasztalataim szerint ezek azok a közéleti fundamentumok, amelyek érvényesülése terén e lap nem ismer kompromisszumot, munkatársai össztűz alá vesznek minden jelenséget, amelyben ezek sérelmét látni vélik. Szenvedélyesen védelmezik e közéleti paradigma olyan pilléreit is, mint a hatalmi ágak szétválasztása, a törvény előtti egyenlőség, az önkormányzatiság, társadalmi részvétel, lelkiismereti szabadság, szabad sajtó, egyesülési szabadság, civil önszerveződés, közéleti átláthatóság, s lankadatlan elvi küzdelmet folytatnak az ezeket veszélyeztető jelenségek, mint a vezérelv, a demagógia és populizmus, a kirekesztés, társadalmi csoportok kollektív megbélyegzése, a diszkrimináció ellen.

Mindezek miatt sokkoló hatású volt olvasni a lapban egy olyan történelmi személyiség meleg hangú méltatását, aki nemcsak elvileg tagadta e három fundamentum mindegyikét, hanem ami fontosabb, piactagadó, demokráciát lenéző és a jogállamot semmibe vevő ideológiáját a történelem során elsőként, de sajnos nem egyedüliként, nyers hatalmi erőszakkal a gyakorlatban is maradéktalanul érvényre juttatta.

és nincs semmi, amit felszámolásuk érdekében a jelzett kárhozatos gyakorlatok közül ne alkalmazott volna rutinszerűen. Tette mindezt egy olyan utópia – a szó legszorosabb értelmében tűzzel-vassal való – gyakorlatra váltása érdekében, amiről már néhány év alatt bebizonyosodott, hogy nemcsak alkalmatlan az addiginál élhetőbb, emberségesebb társadalmi berendezkedés megvalósítására, de a szörnyű polgárháborús és terror okozta emberveszteség mellett konkrétan milliók éhhalálához vezetett.

Lenin fennen hirdette, hogy a gyakorlat az elmélet igazságának próbaköve – nos ezen a próbán az általa hirdetett, szélsőségesen szabadságellenes, államközpontú, a magánkezdeményezés hasznát az egyéni vállalkozó szintjén is tagadó, és azt brutálisan fel is számoló bolsevizmus csúfosan megbukott. Vlagyimir Iljics egyetlen mentsége, hogy ennek konzekvenciáit képes volt legalább részben levonni, s az „Új gazdaságpolitika” bevezetésével, amiben semmi új nem volt, pusztán valamivel kevesebb bolsevizmus és némileg nagyobb piaci szabadság, az utolsó utáni pillanatban sikerült visszarántania Oroszországot a szakadék széléről.

A NEP intézkedései elképesztő hatással jártak: a három év világháború és négy év polgárháború után a megsemmisülés szélén táncoló Oroszország 1925-re újra elérte az utolsó békeév gazdasági teljesítményét. Mindehhez csak annyi engedményt kellett tenni a józan ész javára, az ideológia rovására, hogy a kötelező termény-beszolgáltatás (konkrétan fegyveres rekvirálás) helyett bevezették az élelemadót, amelynek lerovása után a paraszt a terményét szabadon értékesíthette; s hogy ez lehetségessé váljon, a másik oldalon,

Mindebből az is látható, hogy a bolsevizmus a múltat a szó szoros értelmében eltörölni igyekezvén, voluntarizmusában a gazdaságtörténet legalapvetőbb, rendszerfüggetlen elveivel is szakított. A kettős értelemben embertelen, mert az emberi természet alaptulajdonságait figyelmen kívül hagyó, emellett a tömeggyilkosságot normál üzemi eszközének tekintő ideológia által okozott tengernyi szenvedést a bolsevizmus mentegetői a polgárháborúval próbálják magyarázni.

De miért is volt polgárháború? Mert a bolsevizmusnak még annyi népi támogatottsága sem volt, mint a nácizmusnak, amely a liberális parlamentarizmus szabályai szerint jutott hatalomra, s diktatórikus berendezkedését népszavazással erősíttette meg. Lenin ezzel szemben az orosz történelem első liberális demokratikus kísérletét csírájában megfojtva, pártmilíciájával fegyveres puccsot hajtott végre, s az egyetlen megmérettetésen, ahol az orosz választók véleményt mondhattak rendszeréről, 75 százalék ellene szavazott.

Mire Lenin szétzavarta az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, amely kijelölhette volna azt az utat, amelyen Oroszország – a sok milliós emberveszteséget okozó és fél évtized drága időt elvesztegető bolsevik vargabetű nélkül – indulhatott volna el a polgári felemelkedés útján. S menyivel tovább juthatott volna, ha a bolsevikok az osztályharc lázálmában, a rettegett Cseka börtöneiben és kényszermunkatáboraiban nem öltek volna meg több tízezer állami alkalmazottat, polgárt, papot és értelmiségit, s üldöztek volna el az országból több millió tanult embert. Mindezt azért, mert

amely nem képes felismerni saját érdekeit, s magától nem robbant ki forradalmat. Pedig dehogynem: 1917 februárjában a cár; 1920-ban Tambovban és 1921-ben Kronstadtban a bolsevikok ellen. Az elsőt Lenin ellopta, a másik kettőt brutálisan leverte.

A tömegek megnyerésére a bolsevik párt földosztást ígért, miközben valódi célja állami ellenőrzésű, illetve tulajdonú kolhozok és szovhozok létrehozása volt, s az utolsó szatócsboltot is államosítani szándékozott; hatalomra kerülve pedig a legsikeresebb parasztgazdákat munkatáborba vitette. A háború befejezését és békekötést is hirdetett, miközben Európa fegyveres bolsevizálására készült, s csak Piłsudskinak és a lengyel népnek köszönhető, hogy ebben (átmenetileg) kudarcot vallott.

Bár a bolsevikok konkrétan nem a cári rendszert („a népek börtönét”) döntötték meg, hanem az abból kiszabadulni akaró, vajúdó Oroszország kibontakozási lehetőségét vágták el, rendszerük II. Miklós cár alkotmányos monarchiájával való összevetésben is messze alulmarad, amit éppen Lenin élettörténete illusztrál a legvilágosabban. Leninnek megölték szeretett bátyját – olvassuk Hegyi Gyula méltatásában. Miért is? A cár meggyilkolására összeesküvő csoport vezetőjeként és bombakészítőjeként, szabályos bírósági tárgyalást követően. És mi történt, amikor a cár utódjaként Lenin is hasonló támadás célkeresztjébe került? Bírósági tárgyalás? A vörös terror bevezetése. Amelynek részeként Lenin személyes elégtételként a kisgyerekekig bezárólag legyilkoltatta a teljes cári családot.

A cári rendszer megdöntésén fáradozó Vlagyimir Iljics az általa kérvényezett kellemes éghajlatú helyre, jómódú polgárként saját pénzén, vasúttal és hajóval vonulhatott szibériai száműzetésbe, saját házat bérelt, megírta, sőt a népek börtönében ki is adatta A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyvét, megházasodott, s életrajza szerint „kissé lebarnult, egészségi állapota határozottan javult”.

s ennek Lenin adta meg az ideológiai alapjait, aki még halála közeledtével is ezt rendelte el követőinek: „A jognak nem kiküszöbölnie kell a terrort, hanem elvi síkon megalapoznia és törvényesítenie. Minél szélesebb teret kell biztosítani a számára”.

Szobrai után talán ideje volna szellemi emlékműve elbontásának is.