Történelem: hogyan vagyunk benne és hogyan vagyunk túl rajta?

2020. május 20. 13:40

​​​​​​​A történelem radikálisan ellentétes értelmezéseiről.

2020. május 20. 13:40
Csizmadia Ervin
Vendégszerző

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Amióta Francis Fukuyama híres tétele (a „történelem vége”) megjelent, és abból csupán ez a félmondat közkeletűvé vált, megfigyelhető itthon is egy élénkülő érdeklődés a történelem iránt. Hangsúlyozottan nem a történelem iránti tudományos érdeklődésről beszélek (a történettudomány mint diszciplína nem tárgya ennek a dolgozatnak), hanem a politikai közéletben tapasztalt jelenségről, amelynek tárgya egyszerű: most akkor vége-e a történelemnek avagy sem?

Talán kevesen tudják, hogy Fukuyama 1989-es cikke és 1992-es könyve után bő másfél évtizeddel megjelent az „ellen-Fukuyama”: Robert Kagan 2007-es könyve

éppen azt fejti ki, hogy a történelem visszatért.

Bár Magyarországon az utóbbit jóval kevesebben ismerik, mint az előzőt, de mégis kijelenthetjük: a történelem értelmezéséről a politikai elitben és a közéletben  markánsan ellentétes álláspontok alakultak ki: a hazai bal- és liberális oldal inkább Fukuyama álláspontjához, a jobboldal inkább Kaganéhoz áll közel.

De egyfelől nyilvánvaló, hogy Fukuyama sem csupán annyit mondott – mint azt lesajnálóan idézni szokás -, hogy a történelemnek vége van. Ennél azért jóval gazdagabb és árnyaltabb az elemzése, ráadásul első, 1989-es írásában kérdőjelet is tett cikkének címe (The End of History?) után. Másfelől azt is látnunk kell, hogy az amerikai szerző cikkének és később (már kérdőjel nélküli) könyvének nem csak a történelem vége a fő állítása, hanem – ellenpontként – a liberális demokrácia végső és egyetemes győzelme is. Sőt a kettő szervesen összetartozik. A Fukuyama-tétel lényege, hogy egy bizonyos fajta történelemnek van vége, s ennek a bizonyos történelemnek a végéből logikusan következik a liberális demokrácia univerzális győzelme. De melyik ez a bizonyos fajta történelem? Azt hiszem, itt kell keresnünk a vita gyökerét: a két oldal hívei egészen mást értenek a „bizonyos fajta” történelem alatt.   

Az alábbi írásban megpróbálom rekonstruálni az álláspontokat, Elöljáróban annyit kell mondanom, hogy bár Fukuyama dolgozata a liberális demokrácia világméretű győzelmének próféciája, a szerző a szó szoros értelmében nem volt liberális, sokkal inkább neokonzervatív, annak a neokon szellemi iskolának a képviselője, amely az 1980-as évek republikánus amerikai elnökei idején növekedett fel. Ily módon már most leszögezhetjük, hogy a történelem végéről vagy visszatéréséről valamint a liberális demokrácia egyetemességéről zajló vita nem liberálisok és konzervatívok között zajlik – Magyarországon semmiképpen sem. A vitában ugyanis a liberális és a (nyugati értelemben vett) konzervatív álláspont közel van egymáshoz

s velük szemben egy magyar értelemben vett nemzetelv védelme áll.

A történelem mint szabadság- és integrációtörténet

A történelem vége tételt szinte az óvodások is betéve ismerik és az a közkeletű álláspont róla, hogy hamis, merthogy – nézzünk körül – a történelem virulensebb, mint valaha. Csakhogy ne gondoljuk Fukuyamát se olyan korlátolt gondolkodónak, hogy azt állította volna, hogy a történelemnek minden vonatkozásban vége lenne. Ahogy fentebb már utaltam rá: ő azt állította, hogy bizonyos fajta történelemnek van vége. De milyennek?

Mielőtt erre válaszolunk, idézzünk fel egy másik gondolkodót, aki – Fukuyamával ellentétben – liberális volt, és – ugyancsak Fukuyamával ellentétben – nagyon sokra tartotta a történelmet. Benedetto Croce olasz politikai filozófusról és gondolkodóról van szó, aki a 1930-ban írt egy nagyon érdekes tanulmányt: Történelem-ellenesség címmel.

Ebben az írásban a liberalizmust a legtörténelmibb világnézetnek nevezi, mégpedig azért, mert a szabadságra törekvésnek (ami a liberalizmus legfőbb sajátja) egyértelmű a folytonossága a történelemben. De a szabadság nem csak történelmi érték, hanem egyetemes is. S ha a cél a szabadság mind teljesebb megvalósítása, akkor le kell küzdeni az egyetemes célok előtt álló legfőbb akadályt: azokat a szabadság-korlátozó rendszereket, amelyek például a két háború között is léteznek. A tanulmánya címében megjelenő történelem-ellenesség tehát a szabadságellenes és „anti-európai” mozgalmakat és áramlatokat jelenti, azokat, amelyek szöges ellentétben állnak a liberális egyetemességgel. Croce nem helyez nagy hangsúlyt arra, hogy mondandóját kiélezze a nemzetállamokra, de nem nehéz észrevennünk, hogy az anti-európai és szabadságellenes országok azok, amelyek nemzeti elzárkózásban vannak. A szabadságszerető liberalizmus feladata tehát, hogy egy új európai egységet a történelemszerető emberek lelki szükségleteként valósítsa meg. „Aki megnyitotta szívét a történelmi érzésnek – mondja a szerző – az nincs többé egyedül, hanem együtt él a mindenséggel”.

Fukuyama koncepciója látszólag ellentmond mindennek, hiszen míg Croce a liberalizmus történeti szerepéről, addig Fukuyama el akarja vetni a történelmet. Csakhogy a két szerző között mégis több a hasonlóság, mint első látásra kitűnik. Amikor ugyanis az amerikai politológus a történelem végéről beszél, pont azt mondja, mint Croce: el kell vetni a múlt nem szabadságra épülő rendszereit, és helyükbe egy új történelmet kell teremteni, amely a liberális demokrácia keretében a nemzetállamok meghaladására épül.

Míg Crocénál – mint említettem – a nemzetállam még nem központi gondolat, addig Fukuyama már arról beszél, hogy az új, a történelem utáni korban még a nemzetállamnak nagyon is lesznek dobásai. De a tendencia szerinte is egyértelmű: a szabadságot csakis a nemzetek felett integráció teremtheti meg. S itt kimondhatjuk, hogy

Croce még csak előhírnöke annak, aminek Fukuyama már fő prófétája: az 1945 után kiépülő liberális világrendnek.

Annak a világrendnek, amely az 1950-es évektől kezdődően irányt vett a nemzetekfeletti európai integrációra, s amelynek középpontjában kezdetben csak szégyenlősen, később nyíltabban megfogalmazva a nemzetek detronizációja áll.

Mindkét szerző történelemszemléletének fundamentális eleme tehát, hogy a történelemnek „iránya” van, s az irány a szabadság és az egyetemesség felé vezet. Viszont minden olyan „történelmet”, amelyik ettől eltér, ezzel ellentétes, azt, mint terhet a léghajóból, ki kell dobni. Ami nyilvánvalóan egy rendkívül magával ragadó és a lelkeket is megmozdító gondolat volt például az 1990-es évek elején, amikor Nyugat-Európa ereje teljében és a szabadság hús-vér letéteményeseként állt.

Nyilvánvaló továbbá, hogy ebből a szemléleti perspektívából, mindaz, ami például Magyarországon később történik (a liberális demokráciával ellentétes tendenciák megerősödése valamint a nemzetállam revitalizálódása) az a szabadsággondolat és az integráció kerékkötője, tehát a „jó” történelemmel szemben a „rossz” történelem feltámadása. Croce és Fukuyama a „jó” történelem megéneklői a „rossz” történelemmel szemben s írásaikból az a tanulság, hogy „jó” jelent” csakis arra a „bizonyos” történelemre alapozva lehet csinálni, amelyben az anti-európaiság maximálisan meg van fékezve.

S itt éleződik ki a vita a felek között, még ha ez a vita nem is elvek kifejtésén keresztül, hanem a gyakorlati politika és a közélet szintjén zajlik.

A történelem mint természetes fejlődés és nemzeti boldogulás

A fentiekből már levonhatunk egy következtetést, amelyet Magyarországon sokan nem értenek a jobboldalon. Ez a következtetés az, hogy liberalizmus és konzervativizmus (vagy akár kereszténydemokrácia) olyan alapon szövetségesei egymásnak, hogy minimum 1945 óta a szabadságot a liberális demokrácia egyetemességén keresztül nézik. Ha arra a napi szinten állandóan felmerülő kérdésre keressük a választ, hogy az Európai Néppárt egy jelentős részének mi a baja a Fidesszel, akkor azt válaszolhatjuk: az, hogy úgy ítélik meg, hogy a Fidesz nem ezt a történelem-, szabadság- és integrációképet vallja.

A Fidesz érvelése a következő, amikor európai kérdésekről van szó: az Európai Uniónak rugalmasnak és toleránsnak kell lennie az egyedi példákat illetően,

tehát empátiával kellene figyelnie, hogy Magyarországon a nyugati mainstremtől eltérő modellel próbálkoznak.

Az ilyen irányú igényeket illetően elvben nem lehetne kifogást emelni, már amennyiben a liberális toleranciát úgy értelmezzük, hogy abba például többfajta történelem- és szabadságfelfogás is belefér. Ám a nyugat-európai felfogás – láthattuk – monolitikus abban a tekintetben, hogy a szabadságot a történelemben a liberálisok valósították meg (Croce), míg a liberális demokrácia annak a történelemnek a meghaladása, amelyben a nemzetek közötti küzdelmek voltak az uralkodók (Fukuyama).

Nézzük meg, mit kínál, kínál-e kapcsolódási pontot ehhez a szemlélethez az a megközelítés, amely először is lelkesen üdvözli a történelem visszatérését. A kérdés itt is ugyanaz, mint a fentiekben: milyen történelem visszatérését üdvözlik a jobboldaliak? Semmiképpen sincs olyan kitételük, hogy azt, amelyikben a szabadság játszotta a főszerepet.

Ebben a felfogásban nincs szó arról, hogy csak a történelemnek az a része lenne értékes (szemben egy másikkal), amelyben kidomborodtak a szabadság értékei. Nem, itt a történelem egy minden külön értelmezés nélküli egész. Azt is mondhatnánk, hogy a történelem visszatérése a rend helyreállása a mindenféle (olykor a szabadság megvalósításával kacérkodó) korszakok után. A magyar jobboldalnak azért annyira fontos a Kádár-rendszer kiiktatása, mert arról úgy véli, hogy az megakasztotta a történelem szerves menetét. Ugyanakkor a jobboldal nem igazán érzékeny arra, amit Croce anti-Európaiságnak nevez – azokra a tendenciákra, amelyek például a két háború közötti Magyarországon érvényesültek.

Még inkább megmutatkozik a nagyjából összebékíthetetlen különbség, ha a fenti liberális és neokonzervatív szabadságképet hasonlítjuk össze a mai magyar jobboldal szabadságképével. Mint láttuk: fenti két szerzőnk csakis a nemzetállam felett tudja elképzelni az igazi szabadságot. A nemzetállam-hívők és ellenzők vitája – ez is közismert – az 1950-es évektől folyamatosan zajlik, s mára olyan fordulatot vett, mintha a nemzetállamot végképp legyűrni akarók kerültek volna fölénybe. Ha ők a szabadságot csakis a nemzetállammal szemben tudják elképzelni, s nem tudnak megszabadulni attól a rémképtől, hogy a mai nemzetállamok ugyanúgy gonoszak és ugyanúgy végveszélybe taszítják majd Európát, mint elődeik a két háború között, akkor ezt a felfogást nagyon nehéz, sőt lehetetlen összhangba hozni azzal a felfogással, amit a magyar jobboldal is vall, miszerint a nemzetállam egy pozitív instancia, és eszében sincs erőszakos konfliktusokat szítani másokkal.

Ebben a vitában a nemzetállam-hívőknek lehetnének erős ütőkártyáik. Például az, hogy

Bizonyos liberális gondolkodók már látják, hogy az európai liberálisoknak nem kellene totális tagadásban lenniük a nemzetállam létét és hatóképességét illetően, de az uralkodó vélemény még nem érzékeny erre. Az uralkodó álláspont ma még az, hogy a nemzeti aspirációk veszélyt jelentenek a szabadságra és az egységes Európára.

A magyar jobboldal ebben a folyamatban ugyanakkor nem merítette ki az összes lehetőségét. Véleményem szerint, ha több empátiát vár a saját felfogásának európai megértése iránt, akkor neki is sokkal több empátiával kell szemlélnie azt az európai közeget, amely épp úgy a történelemben formálódott ki, mint a magyar. Croce és Fukuyama (sok száz és ezer hasonló értelmezés mellett) elmondja nekünk, hogyan látják ők. Semmi indok nincs sérelmezni, hogy ők úgy látják, ahogy. S állhatatosan törekedni kell rá, hogy annak a történelemfelfogásnak is legyen relevanciája, amely nem feltétlen olyan, mint az övék.   

Kapcsolódó cikkek

Összesen 22 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
sztd
2020. május 23. 03:18
A bibi ott van, hogy a nemzetállam létező evidencia. Létezése nem kívánság vagy választás kérdése. Lehet jelzőket aggatni rá és valószínűleg alakítani is lehet a jellemzőit, de meghaladni szemmel láthatóan nem lehet. Esetleg egyes nemzeteket el lehet pusztítani. Ha pl. mindenki német vagy francia lesz, akkor nem lesznek ilyen problémák Európán belül, de addig azért igen.
Libraman
2020. május 21. 10:02
Kövezzenek meg, de semmibe sem nézem ezt a figurát!
Pelso j.
2020. május 21. 05:08
"a nemzetállam éppenséggel a kollektív szabadság kerete" Már hogyne lenne az . A hazug, tolvaj hatalom szabta karám keretein belül. Vendégszerző? Mivel egy pártért dolgoztok, inkább kolléga.
KannibálTatárÚr
2020. május 21. 00:01
..." a nemzeti aspirációk veszélyt jelentenek a szabadságra és az egységes Európára." Tévedés. Az egységes Európa csak egy diktatórikus rezsim lehet, ahol a legnagyobb, gazdaságilag legerősebb állam - Németország diktál. Európa többi népének ez csak megalázást és nem erőt jelent. Az egységes Európa Szovjetunióhoz hasonlítható csak. Az SZU azonban a szatelit államoknak több szabadságot adott, mint az egységes EU a tagállamainak. Márpedig azért akartunk megszabadulni az SZU-tól, hogy nagyobb szabadságban éljünk, nem pedig azért, hogy a németek kevesebb szabadságot adjanak meg nekünk, mint az SZU. Egységes Európa nincs. Német diktatúra van kialakulóban. Hitler terveit realizálják. Morálisan tipikus nácik. Megjegyzem, azért, hogy Hitler több szabadságot adott a szövetségeseinek, mint az egységes Európa, azaz a német diktatúra az Unió többi államának. A demokratáknak, szabadságszeretőknek nem lehet más céljuk, csak az egységes Európa tervének meghiúsítása.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik