Történelem: hogyan vagyunk benne és hogyan vagyunk túl rajta?

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Amióta Francis Fukuyama híres tétele (a „történelem vége”) megjelent, és abból csupán ez a félmondat közkeletűvé vált, megfigyelhető itthon is egy élénkülő érdeklődés a történelem iránt. Hangsúlyozottan nem a történelem iránti tudományos érdeklődésről beszélek (a történettudomány mint diszciplína nem tárgya ennek a dolgozatnak), hanem a politikai közéletben tapasztalt jelenségről, amelynek tárgya egyszerű: most akkor vége-e a történelemnek avagy sem?

Talán kevesen tudják, hogy Fukuyama 1989-es cikke és 1992-es könyve után bő másfél évtizeddel megjelent az „ellen-Fukuyama”: Robert Kagan 2007-es könyve

Bár Magyarországon az utóbbit jóval kevesebben ismerik, mint az előzőt, de mégis kijelenthetjük: a történelem értelmezéséről a politikai elitben és a közéletben  markánsan ellentétes álláspontok alakultak ki: a hazai bal- és liberális oldal inkább Fukuyama álláspontjához, a jobboldal inkább Kaganéhoz áll közel.

De egyfelől nyilvánvaló, hogy Fukuyama sem csupán annyit mondott – mint azt lesajnálóan idézni szokás -, hogy a történelemnek vége van. Ennél azért jóval gazdagabb és árnyaltabb az elemzése, ráadásul első, 1989-es írásában kérdőjelet is tett cikkének címe (The End of History?) után. Másfelől azt is látnunk kell, hogy az amerikai szerző cikkének és később (már kérdőjel nélküli) könyvének nem csak a történelem vége a fő állítása, hanem – ellenpontként – a liberális demokrácia végső és egyetemes győzelme is. Sőt a kettő szervesen összetartozik. A Fukuyama-tétel lényege, hogy egy bizonyos fajta történelemnek van vége, s ennek a bizonyos történelemnek a végéből logikusan következik a liberális demokrácia univerzális győzelme. De melyik ez a bizonyos fajta történelem? Azt hiszem, itt kell keresnünk a vita gyökerét: a két oldal hívei egészen mást értenek a „bizonyos fajta” történelem alatt.   

Az alábbi írásban megpróbálom rekonstruálni az álláspontokat, Elöljáróban annyit kell mondanom, hogy bár Fukuyama dolgozata a liberális demokrácia világméretű győzelmének próféciája, a szerző a szó szoros értelmében nem volt liberális, sokkal inkább neokonzervatív, annak a neokon szellemi iskolának a képviselője, amely az 1980-as évek republikánus amerikai elnökei idején növekedett fel. Ily módon már most leszögezhetjük, hogy a történelem végéről vagy visszatéréséről valamint a liberális demokrácia egyetemességéről zajló vita nem liberálisok és konzervatívok között zajlik – Magyarországon semmiképpen sem. A vitában ugyanis a liberális és a (nyugati értelemben vett) konzervatív álláspont közel van egymáshoz

A történelem mint szabadság- és integrációtörténet

A történelem vége tételt szinte az óvodások is betéve ismerik és az a közkeletű álláspont róla, hogy hamis, merthogy – nézzünk körül – a történelem virulensebb, mint valaha. Csakhogy ne gondoljuk Fukuyamát se olyan korlátolt gondolkodónak, hogy azt állította volna, hogy a történelemnek minden vonatkozásban vége lenne. Ahogy fentebb már utaltam rá: ő azt állította, hogy bizonyos fajta történelemnek van vége. De milyennek?

Mielőtt erre válaszolunk, idézzünk fel egy másik gondolkodót, aki – Fukuyamával ellentétben – liberális volt, és – ugyancsak Fukuyamával ellentétben – nagyon sokra tartotta a történelmet. Benedetto Croce olasz politikai filozófusról és gondolkodóról van szó, aki a 1930-ban írt egy nagyon érdekes tanulmányt: Történelem-ellenesség címmel.

Ebben az írásban a liberalizmust a legtörténelmibb világnézetnek nevezi, mégpedig azért, mert a szabadságra törekvésnek (ami a liberalizmus legfőbb sajátja) egyértelmű a folytonossága a történelemben. De a szabadság nem csak történelmi érték, hanem egyetemes is. S ha a cél a szabadság mind teljesebb megvalósítása, akkor le kell küzdeni az egyetemes célok előtt álló legfőbb akadályt: azokat a szabadság-korlátozó rendszereket, amelyek például a két háború között is léteznek. A tanulmánya címében megjelenő történelem-ellenesség tehát a szabadságellenes és „anti-európai” mozgalmakat és áramlatokat jelenti, azokat, amelyek szöges ellentétben állnak a liberális egyetemességgel. Croce nem helyez nagy hangsúlyt arra, hogy mondandóját kiélezze a nemzetállamokra, de nem nehéz észrevennünk, hogy az anti-európai és szabadságellenes országok azok, amelyek nemzeti elzárkózásban vannak. A szabadságszerető liberalizmus feladata tehát, hogy egy új európai egységet a történelemszerető emberek lelki szükségleteként valósítsa meg. „Aki megnyitotta szívét a történelmi érzésnek – mondja a szerző – az nincs többé egyedül, hanem együtt él a mindenséggel”.

Fukuyama koncepciója látszólag ellentmond mindennek, hiszen míg Croce a liberalizmus történeti szerepéről, addig Fukuyama el akarja vetni a történelmet. Csakhogy a két szerző között mégis több a hasonlóság, mint első látásra kitűnik. Amikor ugyanis az amerikai politológus a történelem végéről beszél, pont azt mondja, mint Croce: el kell vetni a múlt nem szabadságra épülő rendszereit, és helyükbe egy új történelmet kell teremteni, amely a liberális demokrácia keretében a nemzetállamok meghaladására épül.

Míg Crocénál – mint említettem – a nemzetállam még nem központi gondolat, addig Fukuyama már arról beszél, hogy az új, a történelem utáni korban még a nemzetállamnak nagyon is lesznek dobásai. De a tendencia szerinte is egyértelmű: a szabadságot csakis a nemzetek felett integráció teremtheti meg. S itt kimondhatjuk, hogy

Annak a világrendnek, amely az 1950-es évektől kezdődően irányt vett a nemzetekfeletti európai integrációra, s amelynek középpontjában kezdetben csak szégyenlősen, később nyíltabban megfogalmazva a nemzetek detronizációja áll.

Mindkét szerző történelemszemléletének fundamentális eleme tehát, hogy a történelemnek „iránya” van, s az irány a szabadság és az egyetemesség felé vezet. Viszont minden olyan „történelmet”, amelyik ettől eltér, ezzel ellentétes, azt, mint terhet a léghajóból, ki kell dobni. Ami nyilvánvalóan egy rendkívül magával ragadó és a lelkeket is megmozdító gondolat volt például az 1990-es évek elején, amikor Nyugat-Európa ereje teljében és a szabadság hús-vér letéteményeseként állt.

Nyilvánvaló továbbá, hogy ebből a szemléleti perspektívából, mindaz, ami például Magyarországon később történik (a liberális demokráciával ellentétes tendenciák megerősödése valamint a nemzetállam revitalizálódása) az a szabadsággondolat és az integráció kerékkötője, tehát a „jó” történelemmel szemben a „rossz” történelem feltámadása. Croce és Fukuyama a „jó” történelem megéneklői a „rossz” történelemmel szemben s írásaikból az a tanulság, hogy „jó” jelent” csakis arra a „bizonyos” történelemre alapozva lehet csinálni, amelyben az anti-európaiság maximálisan meg van fékezve.

S itt éleződik ki a vita a felek között, még ha ez a vita nem is elvek kifejtésén keresztül, hanem a gyakorlati politika és a közélet szintjén zajlik.

A történelem mint természetes fejlődés és nemzeti boldogulás

A fentiekből már levonhatunk egy következtetést, amelyet Magyarországon sokan nem értenek a jobboldalon. Ez a következtetés az, hogy liberalizmus és konzervativizmus (vagy akár kereszténydemokrácia) olyan alapon szövetségesei egymásnak, hogy minimum 1945 óta a szabadságot a liberális demokrácia egyetemességén keresztül nézik. Ha arra a napi szinten állandóan felmerülő kérdésre keressük a választ, hogy az Európai Néppárt egy jelentős részének mi a baja a Fidesszel, akkor azt válaszolhatjuk: az, hogy úgy ítélik meg, hogy a Fidesz nem ezt a történelem-, szabadság- és integrációképet vallja.

A Fidesz érvelése a következő, amikor európai kérdésekről van szó: az Európai Uniónak rugalmasnak és toleránsnak kell lennie az egyedi példákat illetően,

Az ilyen irányú igényeket illetően elvben nem lehetne kifogást emelni, már amennyiben a liberális toleranciát úgy értelmezzük, hogy abba például többfajta történelem- és szabadságfelfogás is belefér. Ám a nyugat-európai felfogás – láthattuk – monolitikus abban a tekintetben, hogy a szabadságot a történelemben a liberálisok valósították meg (Croce), míg a liberális demokrácia annak a történelemnek a meghaladása, amelyben a nemzetek közötti küzdelmek voltak az uralkodók (Fukuyama).

Nézzük meg, mit kínál, kínál-e kapcsolódási pontot ehhez a szemlélethez az a megközelítés, amely először is lelkesen üdvözli a történelem visszatérését. A kérdés itt is ugyanaz, mint a fentiekben: milyen történelem visszatérését üdvözlik a jobboldaliak? Semmiképpen sincs olyan kitételük, hogy azt, amelyikben a szabadság játszotta a főszerepet.

Ebben a felfogásban nincs szó arról, hogy csak a történelemnek az a része lenne értékes (szemben egy másikkal), amelyben kidomborodtak a szabadság értékei. Nem, itt a történelem egy minden külön értelmezés nélküli egész. Azt is mondhatnánk, hogy a történelem visszatérése a rend helyreállása a mindenféle (olykor a szabadság megvalósításával kacérkodó) korszakok után. A magyar jobboldalnak azért annyira fontos a Kádár-rendszer kiiktatása, mert arról úgy véli, hogy az megakasztotta a történelem szerves menetét. Ugyanakkor a jobboldal nem igazán érzékeny arra, amit Croce anti-Európaiságnak nevez – azokra a tendenciákra, amelyek például a két háború közötti Magyarországon érvényesültek.

Még inkább megmutatkozik a nagyjából összebékíthetetlen különbség, ha a fenti liberális és neokonzervatív szabadságképet hasonlítjuk össze a mai magyar jobboldal szabadságképével. Mint láttuk: fenti két szerzőnk csakis a nemzetállam felett tudja elképzelni az igazi szabadságot. A nemzetállam-hívők és ellenzők vitája – ez is közismert – az 1950-es évektől folyamatosan zajlik, s mára olyan fordulatot vett, mintha a nemzetállamot végképp legyűrni akarók kerültek volna fölénybe. Ha ők a szabadságot csakis a nemzetállammal szemben tudják elképzelni, s nem tudnak megszabadulni attól a rémképtől, hogy a mai nemzetállamok ugyanúgy gonoszak és ugyanúgy végveszélybe taszítják majd Európát, mint elődeik a két háború között, akkor ezt a felfogást nagyon nehéz, sőt lehetetlen összhangba hozni azzal a felfogással, amit a magyar jobboldal is vall, miszerint a nemzetállam egy pozitív instancia, és eszében sincs erőszakos konfliktusokat szítani másokkal.

Ebben a vitában a nemzetállam-hívőknek lehetnének erős ütőkártyáik. Például az, hogy

Bizonyos liberális gondolkodók már látják, hogy az európai liberálisoknak nem kellene totális tagadásban lenniük a nemzetállam létét és hatóképességét illetően, de az uralkodó vélemény még nem érzékeny erre. Az uralkodó álláspont ma még az, hogy a nemzeti aspirációk veszélyt jelentenek a szabadságra és az egységes Európára.

A magyar jobboldal ebben a folyamatban ugyanakkor nem merítette ki az összes lehetőségét. Véleményem szerint, ha több empátiát vár a saját felfogásának európai megértése iránt, akkor neki is sokkal több empátiával kell szemlélnie azt az európai közeget, amely épp úgy a történelemben formálódott ki, mint a magyar. Croce és Fukuyama (sok száz és ezer hasonló értelmezés mellett) elmondja nekünk, hogyan látják ők. Semmi indok nincs sérelmezni, hogy ők úgy látják, ahogy. S állhatatosan törekedni kell rá, hogy annak a történelemfelfogásnak is legyen relevanciája, amely nem feltétlen olyan, mint az övék.