Az oszmánok kiűzése után pedig a Habsburgok lazán ajándékoztak el megyényi területeket Magyarország testéből udvaronc hadiszállítóiknak. (Gazdag példatárat kínál a témához Szilágyi Adrienn: Az uradalom elvesztése - Nemesi családok a 19. századi Békés megyében című munkájában.)
„Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez." (Bibó István)
Mivel „a társadalom nem egyének halmaza, hanem communitas communitatum, (Edmund Burke), közösségek közössége, közös emlékezettel és közös identitástudattal rendelkezik. Sőt, sajátos közös kötődéssel a hazájához (mint lokalitásához), társadalmi kötődése eredendően patrióta és nem internacionalista, és egyáltalán nem absztrakt értelemben globális.
Viszont „a liberális kozmopolitizmusnak nem feltétlen az idegengyűlölő törzsi gondolkodás az alternatívája!” – figyelmeztet Mitchell.
A „közösségek közössége” létezett tehát, és lehetne ma is az organikusan felépülő egészségesen működő társadalomtest, amely a felvidéki magyar nemzetrész identitását óvná és táplálná. Helyette azonban terjed az „oikofóbia (otthonellenesség) legnyilvánvalóbb megnyilvánulása, amely a multikulturalizmus ideológiája” – ezzel magyarázza az identitás elvesztésének és eróziójának általunk is feltételezett jegyeit Roger Scruton, s a konzervatív filozófus tömör megfogalmazása alapján, ezt a jelenséget a határon túli valamennyi magyar nemzetrészre úgyszintén vonatkoztathatjuk.
Terjed tehát az oikofóbia, mert terjesztik. És ez a jelenség nem ideológiafüggő. Ezt példázza a Várvidék (Burgenland) esete is, mivel itt veszett ki leggyorsabban és szinte maradék nélkül az Ausztriába került magyarok szelleméből a nemzeti identitás, és többnyire demokratikus viszonyok között zajlott le villámgyors asszimilációjuk. Az oikofóbia külföldön és belföldön egyaránt fertőzi a szellemet, a tudatot. Az otthonellenesség otthontalansághoz, hazátlansághoz vezet, s mindez az egyéneket külső vagy belső menekülésre készteti. A külső az emigráció volna, a belső pedig az identitás elvesztése, felmorzsolása. Jó példa a belső emigráció változataira a határon túli baloldali gondolkodók remete sorsa a szocialista diktatúrák idejében. Fábry Zoltán stószi magánya, akinek a háború utáni magyarüldözés ellen írt A vádlott megszólal című írását igazán sosem tudta lenyelni a szlovák nacionál-kommunista hatalom, vagy tükrözi Balogh Edgár félelme, aki a 70-es években a Kolozsvári Farkas utcán volt csak hajlandó találkozni egykori hazája véreivel. És míg sietős lépésekkel mentünk a járdán, ő a kommunista reményeit fejtegette az egykor ellenséges szomszédnépek egymásra találásáról, de közben rendszeresen, riadtan sandított hátra, vajon követik-e a Securitate besúgói?
Az identitás fogalmát a definíciók és szócikkek nem tudják kimerítően ábrázolni, sem értelmezni , így próbálkozásunk sem lehet több egy hipotézisnél. Feltételezéseinkhez kapcsolható az érzelmek és élmények irodalmi lenyomata: József Attila „nem, nem soha” kiáltásától Márai Naplója, a kis esszéi, vagy Szinbádjának gasztronómiai emlékezései, Karinthy fiának írt „testamentum” levele – a sokszínűség valóban csak e széles palettán érzékelhető. És ezen a végtelen palettán fragmentumok sora fér el: Radnóti: „nem tudom másnak mit jelent e táj”, Illyés hazája a magasban, Zíglerből Gárdonyivá magasztosuló írónk sorai… és itt inkább nem sorolnánk tovább a feltoluló nevek befejezhetetlen gondolatait.
Az ébredező gyermeki tudat első rögzített tájai, mindenképpen a lokalitás varázsa, egy utca, egy dallam, a nosztalgia érzése – kinek mi alapozza meg az identitását. Mózes Endre izraeli barátom identitásának egyik erősítője az elvont magyar virtus és tán ezért is, virtusa teremtő erejét követvén remek kötetet gyűjtött össze a magyar filoszemitizmus irodalmi lenyomatairól Ki szereti a zsidókat? címmel.
A lokalizmus, a hazai tájhoz vonzó kötődés, identitásunk egyik meghatározó alapja. Az identitás „az emberléptékű intézményeket és társulásokat támogatja a politikai, gazdasági és kulturális hatalom koncentrációja helyett” és „megkérdőjelezi a liberális kozmopolita agendát – mely mind a jobb-, mind a baloldalon meghatározó –, és az internacionalizmus helyett a nacionalizmust támogatja, mivel az internacionalizmus az absztrakt globális közösséget részesíti előnyben a konkrét helyi kötődésekkel szemben”. Már Edmund Burke is kikelt a francia forradalom homogenizáló törekvései ellen, amelyek megszüntetik az állam és az egyén közt elhelyezkedő „köztes közösségeket”. Legfőképpen a családra, az egyházközségekre, a céhekre és a faluközösségekre gondolt, de ide vehetjük még az iskolát és sok minden mást is.
E néhány fontos adat és gondolat alapján érdemes eltűnődnünk a pozsonyi választások eredményein: a szlovák nacionalista asszimilációs politika hatására a magyar társadalmi jelenlét ismét csatát vesztett, hasonlóan, mint gyakran a határon túli nemzetrészeink száz éve feljegyzett krónikái esetében. Jelenleg a határon túli nemzetrészeknek az utódállamok hatalmi hierarchiájában igazságtalan és méltatlan képviselet juthat csupán, identitásuk eróziója megállíthatatlannak tűnik, s jövőjüket illetően fogyó reménnyel kecsegtet.
Az ilyen csatákon a látszólagos győztesek, a többségi nemzetek sem nyernek többet pirruszi győzelmeikkel az eltorzult népességi statisztikáknál, az átnevezett városoknál, személyeknél. Az eredeti, szerves identitás azonban összetörik, szétmorzsolódik, helyette az oikofóbia vagy egyéb más, egészségtelen fóbiák lépnek a valódi identitás helyébe. Az identitást hiányoló kiürült szellem, a globális konzumvilágban sodródik, s kalandos egyéni utakon, időről-időre álságos identitások hirdetésére vetemedik. Ne tévesszen meg senkit a feltűnő, karriert hajszoló neofiták igyekezete, túlhangsúlyozott új nemzeti hűsége a többségi nemzethez, amely csak átmeneti lehet!
Nehéz örökség az erodálódott felvidéki-magyar identitástudat. Eredeti állapota távolodik és ízét, értékeit, alkotóerejét veszti el, pedig valaha szerves része volt az emberi és nemzeti, közép-európai szellemnek, s nyomait tájegységenként más-más ízzel, zamattal fel is fedezhettük. Annak idején még igen, de „most má messze…”.