Az identitás elpusztítása

Az adoma szerint egy vándor kora délután Csíkszeredára menet felkéredzkedett egy szekérre. Döcögés közben sűrűn kérdezgeté a szűkszavú székely szekerest, hogy „messze van-é Csíkszereda. Nincs az messze” – ennyi volt a zárkózott válasz. A vándor tapintatosan elhallgatott. Türelme fogytán szürkületkor mégis újra érdeklődött – messze még? –, a székely bólintott – most má messze.

A felvidéki magyar népesség szempontjából egy kegyetlen történelmi folyamat eredményeit mintegy (vész-)jelzi az idei felvidéki választások magyar szempontból totális sikertelensége. A felvidéki magyarság társadalmának politikai állapota valóban tragikus, hiszen Szlovákia legnagyobb nem szlovák nemzettömbjének nem jutott hely az ország parlamentjében. Sötét és egyben kisszerű politikai folyamatok eredménye ez, melyek a felvidéki magyar nemzeti identitás szörnyű erózióját jelzik.

Az asszimiláló szlovák politika valamennyi, a magyar nemzeti identitást rongáló mérföldkövét szinte össze sem lehet számlálni. Történelmi távlatokban például az első világháborút követő csehszlovák területrablások ideje óta zavart és riadalmat őriz meg az identitás felvállalásával szemben – és a csoporttudatban például – a békés, fegyvertelen magyar tüntetők lemészárlása (Pozsony, Komárom, Kassa, stb.) Továbbá a mai napig sem érvénytelenített, az új szlovákiai alkotmányban szintén rögzített Beneši törvények is tartós veszélyt hordoznak, és az ösztönökbe zárt rettegésként máig őrzik a kitelepítések riadalmát. Ide sorolhatóak még a jog- és birtokfosztások, a reszlovakizálás (az eredeti nemzetiség megszégyenítő hivatalos megtagadása), és más körmönfont, magyarellenes hatalmi manipulációk következményei, például a látszólag olyan „jelentéktelen” intézkedések, mint a keresztnevek kötelező lefordítása, a női nevek magyar nyelvtől idegen és szintén kötelezően „ovásított” változatainak preferálása. De ilyen még a magyar helységnevek használatának tilalma a sajtóban és a hivatalos nyilvánosság területén is.  A másodosztályú állampolgárság sok „apró” jelzései ezek, mind az „uralkodó” szlovák nemzeti adminisztráció részéről, mind a többségi nemzet felől. A felvidéki magyarokban tovább fokozták az identitás csökkenését, a közösség tudatában vagy/és a közösségi tudat alatt pedig úgy kísértenek a mélyen rögzült félelmek, mint a 2. világháború zömmel ártatlan áldozatokat rejtő, feltárt vagy máig eltitkolt, végtisztességtől és gyásztól megfosztott magyarjainak tömegsírjai.

Más szemszögből viszont a rendszerváltozást követően nagyon káros volt a felvidéki magyar kisebbségi pártok koncepciótlan – és gyakran önző – politikája.

Korábban a magyarországi internacionalista-szocialista társadalmi gyakorlattal szemben a szlovák szocialimus „nagyvonalú toleranciát” mutatott a szlovák nemzeti elfogódottsággal szembenmindig Ezért a nacionalista szlovák pártpolitika magyar (-nak tűnő) kiszolgálói „hagyományai” idomultak ehhez az elváráshoz Az adminisztráció egy néhány pozíciójába díszpintyként beültetett funkcionáriusok, a magyar nyelvű lapok főszerkesztői stb. nyomdokain kialakult lojalitás hagyományozódott a következő politizáló nemzedék egy jelentős részében. 

Az átkos múltban sem alakulhatott ki magyar érdekeket szolgáló, nota bene identitást erősítő szándékú képviselet, még kevésbé politikai mozgalom. A változások után a szlovákok, mint fiatal „kamasz” nemzet komplexusainak megértése/elfogadása volt a jelszó, az önző pártoskodás, a politikai karrierizmus, valamint a köztes nemzeti állapot (otthon még a magyar nyelv használata a gyakori, de a gyerekeket már szlovák iskolába íratják) elfogadása, ami amolyan neoliberális ihletésre, elsősorban a nemzetileg vegyes párt választóiban testesült meg. Ennek az alapállásnak a lényege a kedélyes és kényelmes asszimiláció volt, ily módon pártolói egyszerre két lovat ülhettek meg. 

Vagyis ők szakítanak a „nemzeti elszigetelődés” árnyékával, viszont (legalább is az ő nemzedékük hite szerint) így porladó identitásuk csillogtatásával az illedelmesen lojális „mégis csak magyarok” csoportjába sorolhatónak vélték politikai hitvallásukat. Megfogalmazódott tehát – mintegy önvigasztalásként – a kisebb népcsoport nagyvonalúságának téveszméje az uralkodó nemzettel szemben. Amennyiben egy magyar párt a kormányrúd közelébe került, alkujukat még a legalapvetőbb nemzeti követelmények esetében sem vitték törésre (például a torz nyelvtörvény, a magyarlakta területek új és hátrányos területi átszervezése, stb.), inkább feladták a magyarság érdekeinek képviseletét, és bennmaradtak a koalícióban.

Nem haszontalan időutazás tehát a pozsonyi parlamenti választások után az okok és összefüggések felidézése, sem pedig a lapozások a különböző – olykor egymástól is eltérő – statisztikai adatokban. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar lakos került a frissen gründolt csehszlovák államhoz. Ebből a ma is Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer magyar élt, míg Kárpátalján akkor 180 ezer. A szlovákok (a korabeli terminus szerint cseh-szlovákok) létszáma 1 954 446, miközben Szlovákia összlakossága 2 955 958 fő volt. A politikailag rendszeresen rongált magyar identitás következtében 1930-ban a magyarok száma 592 337 volt, 1950-ben 354 559, 1980-ban 559 811, 2011-re pedig 458 467 főre csökkent. 

Könnyen utána lehet számolni tehát az asszimiláló politika magyar veszteségeinek, és ezzel szemben elgondolkodhatunk az Európában csodával határos, ám minden logikát mellőző, példátlan szlovák népszaporulatról.

A módszerek változatosan idomultak a politikai és történelmi lehetőségekhez. Ha alkalom adódott, a többségi nemzet a legdurvább eszközöktől sem riadt vissza, békésebb viszonyok közt azonban puhább eszközökhöz folyamodott. Pozsony lakosságának mindössze 14-16 százaléka volt csak szlovák nemzetiségű – szemben a kétszer annyi némettel és magyarral –, amikor Bratislava néven szlovák fővárost kreáltak belőle. A pozsonyi szlovákoknál még az ezredfordulóig is gyakorta a német Pressburgból torzult, Prešporok forgott a hivatalos Bratislava helyett közszájon. 

A csehszlovák hatóságok 1945 után összesen 181 512 magyart szántak kitelepítésre, és majdnem a felét, 75 114 embert háborús bűnösként jelölték meg. Sajnos nem rendelkezünk megfelelő hiteles adatokkal a szláv származású háborús bűnösökről, pedig jó volna tudnunk az arányokról; vajon mennyi háborús bűnöst produkálhatott Tiso Szlovákiája, Hitler eminens libling-náci államkreatúrája, vagy a Hácha vezette cseh protektorátus? Vajon hány, a nácikkal együttműködő háborús bűnössel számoltak ők el valójában? 

Sok az olyan történet és sajnos hitelesnek bizonyult városi legenda, mely szerint több, eredetileg lelkes fasiszta, Hlinka-gárdista, feltételezett háborús bűnös bújt meg előrelátóan a magyarok lakta déli tájakon, ott, ahol felelősségre vonás helyett meghúzhatta magát, majd eredeti pártját kommunistára cserélvén karriert futott be. Ezzel szemben például kiemelhetjük a tragikus sorsú, máig nem rehabilitált Esterházy János grófot, az egyetlent, aki a pozsonyi parlamentben nem szavazta meg a zsidótörvényt. Esterházy a husáki szlovák nacionalizmus áldozata volt és maradt, akit a fasizmussal szembeforduló cselekedetei és szónoklatai dacára halálra ítéltek, és végül a börtönben halt meg. Mementó ez a kiemelt emberi sors az utódállamok polgári krónikáinak változatos nemzeti objektivitásáról.

A Csehszlovákia és Magyarország közti kényszerített „lakosságcsere” keretén belül 87 839 magyart üldöztek el a számukra akkor ismeretlen Magyarországra, másokat meg Csehországba, ahova becslések szerint közel 40 000 áldozatot deportáltak. A megalázott magyar embereket a leghidegebb télben is saját házuk, hazájuk elhagyására kényszerítették. Ártatlan áldozatok voltak ők, hiszen önként senki sem indult erre a reménytelen útra, és aki ellenállt azt megkötözték, bántalmazták, sőt durván felpakolták még a betegeket vagy a szülés órájához közeledő anyákat is, és fűtetlen marhavagonokba zsúfolták őket

Azokról, akik ebben a „beneši kalandban” életüket vesztették, a csecsemőkről, a gyengélkedők, a halálra fagyottakról nincsenek statisztikák, és még a „békésebb időkben” sem volt veszélytelen nyilvánosan megemlékezni róluk. De Beneš dekrétumai máig a szlovák alaptörvény részei.

Danajka Lajos, Felsőszeli, Mesélő utcák című könyvében ír a falujában történtekről: „… a szóban forgó évek történései négy évtizeden át rendre kimaradtak a tankönyvekből. Annyi maradandó sebet ejtő sorscsapás, mint az 1940-től 1950-ig tartó gyötrelmes években, egyik korszakban sem érte magyar népünket. Ezeknek minden keserve az I. világháborút lezáró Trianoni békediktátumban gyökeredzik.” 

A szlovák történészek, iskolai tankönyvek és politikusok elkoptathatatlan mantrája a szlovákok ezeréves magyar elnyomásáról siránkozik. Ha már a statisztikák közt szemlézgettünk, az olvasók és a történészek bizonyára fennakadnak például azokon az adatokon, hogy a tatárjárás ellenére az oszmán megszállás majd két évszázada előtt a Kárpát-medence lakosságának több, mint 80 , sőt más történészek szerint akár 90 százaléka magyar anyanyelvű volt, a törökök kiűzetése után viszont a magyarok aránya alig 34  százalékra zsugorodott . A többi nemzetiséget nem érték ilyen végzetes hatású vérveszteségek? Eleve elképzelhetetlen ebben a vetületben az ezeréves magyar elnyomás legendája! Mi történt, hogyan jött létre az a torz helyzet, mely az oszmán hódítás mellett is sűrűn magyarellenes atrocitásokra adott alkalmat a Habsburgoknak, el, egészen Trianonig? 

Andrásfalvy Bertalan ennek okait és Mária-Terézia elődei és utódai által, illetve adószedőik magyar jobbágyokat célzó mészárlásaiban és székelyellenes vérengzéseiben látta, valamint Werbőczy törvényei nyomán abban, hogy az arisztokrácia és a nemesség már korábban kitagadta a népet a nemzetből, továbbá az egykézés és elmagányosodás tömeges következményeiben, mint öngyilkos gesztusában feltételezte a nagymérvű vesztességek okait.

Bizony, Wass Albert emlékezete szerint is földbirtokos arisztokráciánk a munkaerő telepítésekor szívesen részesítette előnyben a magyar jobbágyokkal szemben a kisebb igényű, nemzetiségi agrárnépességet. 

Az oszmánok kiűzése után pedig a Habsburgok lazán ajándékoztak el megyényi területeket Magyarország testéből udvaronc hadiszállítóiknak. (Gazdag példatárat kínál a témához Szilágyi Adrienn: Az uradalom elvesztése - Nemesi családok a 19. századi Békés megyében című munkájában.)

„Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez." (Bibó István)
 
Mivel „a társadalom nem egyének halmaza, hanem communitas communitatum, (Edmund Burke), közösségek közössége, közös emlékezettel és közös identitástudattal rendelkezik. Sőt, sajátos közös kötődéssel a hazájához (mint lokalitásához), társadalmi kötődése eredendően patrióta és nem internacionalista, és egyáltalán nem absztrakt értelemben globális.

Viszont „a liberális kozmopolitizmusnak nem feltétlen az idegengyűlölő törzsi gondolkodás az alternatívája!” – figyelmeztet Mitchell. 

A „közösségek közössége” létezett tehát, és lehetne ma is az organikusan felépülő egészségesen működő társadalomtest, amely a felvidéki magyar nemzetrész identitását óvná és táplálná. Helyette azonban terjed az „oikofóbia (otthonellenesség) legnyilvánvalóbb megnyilvánulása, amely a multikulturalizmus ideológiája” – ezzel magyarázza az identitás elvesztésének és eróziójának általunk is feltételezett jegyeit Roger Scruton, s a konzervatív filozófus tömör megfogalmazása alapján, ezt a jelenséget a határon túli valamennyi magyar nemzetrészre úgyszintén vonatkoztathatjuk. 

Terjed tehát az oikofóbia, mert terjesztik. És ez a jelenség nem ideológiafüggő. Ezt példázza a Várvidék (Burgenland) esete is, mivel itt veszett ki leggyorsabban és szinte maradék nélkül az Ausztriába került magyarok szelleméből a nemzeti identitás, és többnyire demokratikus viszonyok között zajlott le villámgyors asszimilációjuk. Az oikofóbia külföldön és belföldön egyaránt fertőzi a szellemet, a tudatot. Az otthonellenesség otthontalansághoz, hazátlansághoz vezet, s mindez az egyéneket külső vagy belső menekülésre készteti. A külső  az emigráció volna, a belső  pedig az identitás elvesztése, felmorzsolása. Jó példa a belső emigráció változataira a határon túli baloldali gondolkodók remete sorsa a szocialista diktatúrák idejében. Fábry Zoltán stószi magánya, akinek a háború utáni magyarüldözés ellen írt A vádlott megszólal című írását igazán sosem tudta lenyelni a szlovák nacionál-kommunista hatalom, vagy tükrözi Balogh Edgár félelme, aki a 70-es években a Kolozsvári Farkas utcán volt csak hajlandó találkozni egykori hazája véreivel. És míg sietős lépésekkel mentünk a járdán, ő a kommunista reményeit fejtegette az egykor ellenséges szomszédnépek egymásra találásáról, de közben rendszeresen, riadtan sandított hátra, vajon követik-e a Securitate besúgói?

Az identitás fogalmát a definíciók és szócikkek nem tudják kimerítően ábrázolni, sem értelmezni , így próbálkozásunk sem lehet több egy hipotézisnél. Feltételezéseinkhez kapcsolható az érzelmek és élmények irodalmi lenyomata: József Attila „nem, nem soha” kiáltásától Márai Naplója, a kis esszéi, vagy Szinbádjának gasztronómiai emlékezései, Karinthy fiának írt „testamentum” levele – a sokszínűség valóban csak e széles palettán érzékelhető. És ezen a végtelen palettán fragmentumok sora fér el: Radnóti: „nem tudom másnak mit jelent e táj”, Illyés hazája a magasban, Zíglerből Gárdonyivá magasztosuló írónk sorai… és itt inkább nem sorolnánk tovább a feltoluló nevek befejezhetetlen gondolatait. 

Az ébredező gyermeki tudat első rögzített tájai, mindenképpen a lokalitás varázsa, egy utca, egy dallam, a nosztalgia érzése – kinek mi alapozza meg az identitását. Mózes Endre izraeli barátom identitásának egyik erősítője az elvont magyar virtus és tán ezért is, virtusa teremtő erejét követvén remek kötetet gyűjtött össze a magyar filoszemitizmus irodalmi lenyomatairól Ki szereti a zsidókat? címmel.

A lokalizmus, a hazai tájhoz vonzó kötődés, identitásunk egyik meghatározó alapja.  Az identitás „az emberléptékű intézményeket és társulásokat támogatja a politikai, gazdasági és kulturális hatalom koncentrációja helyett” és „megkérdőjelezi a liberális kozmopolita agendát – mely mind a jobb-, mind a baloldalon meghatározó –, és az internacionalizmus helyett a nacionalizmust támogatja, mivel az internacionalizmus az absztrakt globális közösséget részesíti előnyben a konkrét helyi kötődésekkel szemben”. Már Edmund Burke is kikelt a francia forradalom homogenizáló törekvései ellen, amelyek megszüntetik az állam és az egyén közt elhelyezkedő „köztes közösségeket”. Legfőképpen a családra, az egyházközségekre, a céhekre és a faluközösségekre gondolt, de ide vehetjük még az iskolát és sok minden mást is.

E néhány fontos adat és gondolat alapján érdemes eltűnődnünk a pozsonyi választások eredményein: a szlovák nacionalista asszimilációs politika hatására a magyar társadalmi jelenlét ismét csatát vesztett, hasonlóan, mint gyakran a határon túli nemzetrészeink száz éve feljegyzett krónikái esetében. Jelenleg a határon túli nemzetrészeknek az utódállamok hatalmi hierarchiájában igazságtalan és méltatlan képviselet juthat csupán, identitásuk eróziója megállíthatatlannak tűnik, s jövőjüket illetően fogyó reménnyel kecsegtet. 

Az ilyen csatákon a látszólagos győztesek, a többségi nemzetek sem nyernek többet pirruszi győzelmeikkel az eltorzult népességi statisztikáknál, az átnevezett városoknál, személyeknél. Az eredeti, szerves identitás azonban összetörik, szétmorzsolódik, helyette az oikofóbia vagy egyéb más, egészségtelen fóbiák lépnek a valódi identitás helyébe. Az identitást hiányoló kiürült szellem, a globális konzumvilágban sodródik, s kalandos egyéni utakon, időről-időre álságos identitások hirdetésére vetemedik. Ne tévesszen meg senkit a feltűnő, karriert hajszoló neofiták igyekezete, túlhangsúlyozott új nemzeti hűsége a többségi nemzethez, amely csak átmeneti lehet!

Nehéz örökség az erodálódott felvidéki-magyar identitástudat. Eredeti állapota távolodik és ízét, értékeit, alkotóerejét veszti el, pedig valaha szerves része volt az emberi és nemzeti, közép-európai szellemnek, s nyomait tájegységenként más-más ízzel, zamattal fel is fedezhettük. Annak idején még igen, de „most má messze…”.