Aki magyar, velünk bunkóz

„Zsidó vagyok, migráns vagyok, cigány vagyok, filozófus vagyok, meleg vagyok, nő vagyok, szemüveges vagyok, liberális vagyok, nem vágok disznót vagyok, biciklista vagyok. De mindez nem érdekes, mert mindenki valaki. És nem mindenki lehet bennszülött fajmagyar. Már csak azért sem, mert a régi vicc poénja szerint: ilyen állat nincs. De ha mégis van ilyen állat és az éppen én lennék, akkor amilyen az én formám, a fajmagyar, heteroszexuális, keresztyén falusi férfiak csoportjában nyilván a kellemetlenül lábszagú fajmagyarok alcsoportjába tartoznék. Szóval, így sem lenne könnyű.

Ha cigány vagy, nem járhatsz rendes iskolába, nem tanulhatsz tovább – és a polgári közmegegyezés szerint ez így normális. És különben is, te erőszakos vagy, magadnak keresed a bajt. Így jártál. Nyomorult vagy, az is maradsz – és még meg is alázunk, mert a lecsúszástól félő középosztályiak egy része szereti, ha a nevében aláznak, ha megmutathatja fensőbbségét. Börtönt akar, néha cukros kínzással álmodik. Börtönt. Persze nem mindegy, a rács melyik oldalán állunk. Hiszen ez csak nézőpont kérdése – jegyezte meg az egyszeri majom is az állatkertben. Ráadásul a börtönőr is a börtönben van. Erre vágyunk?

Értem, hogy nem lehet szisszenni minden rasszista, aljas célzásra, mondatra, amely mostanában elhangzik a legfelsőbb köröktől kezdve. Mert akkor fél nap csak sziszegnénk. De ez a mostani megjegyzés bátran megállna a helyét a '40-es évek első felének Magyarországán is. És annak sem lett jó vége. Apartheid a fiúk álma. Meg hogy legyen ellenség, akit gyűlölni lehet és egyelőre még csak virtuálisan kardélre hányni. Bár, ha egy hadsereg fejlesztésbe fogó zsebdiktátor mond ilyeneket, abból még nagyobb baj is lehet. Nem rémhír ez – terjesszétek.”