Ennek már a fele se tréfa: figyelmeztetést adtak ki skandináv országok egy esetleges világháború miatt
A norvégoknál azt is megüzenték az embereknek, hogy milyen élelmiszerekből tárazzanak be.
A mi saját életünk következő szakasza pont ugyanolyan lesz, mint amit az eddigi svéd járványkezelésben láttunk. Hónapokig. Évekig.
Nyitókép: stockholmi életkép április 8-án
Most svédezze ki magát mindenki, mert hamarosan mindannyian Svédország leszünk. Mi, minden egyes nyugati ország, ami a bezártság után újra kinyit, miközben a járvány még itt ólálkodik köztünk. És nem is tehetünk máshogy. És ennek morális vonzatai is lesznek.
*
Nem gondolom, hogy Svédország kezelte a legjobban a járványt. Sőt. Ha humanista / keresztény (kívánt rész aláhúzandó) nyugati emberek vagyunk, és azt mondjuk, hogy a legfőbb érték az emberi élet és annak védelmezése, akkor igenis az országok és társadalmak azon nagy része járt a helyes úton, amely lépéseket tett a járvány durva berobbanása ellen – szigorúbb vagy enyhébb karanténnal, (ön)korlátozással, maszkokkal, az egészségügy gyors felkészítésével a várható legrosszabb kilátásokra. Svédország pedig gazdag, egyéni és kollektív tartalékokkal rendelkező országként túl könnyedén engedte el veszélyeztetett, főleg idős lakói kezét.
Szögezzük le: a karantén, az elmúlt hetek kollektív felelősségvállalása, az ezért vállalt áldozatok alapvetően helyesek voltak. Nem szakértőként, hanem az egyszeri józan eszünkkel is beláthatjuk, hogy a korlátozások segítik a járvány terjedésének szükségszerű lassulását a kezdeti időszakban – ennek fényében nevetségesek a svéd járványügy vezetőjének felelősséget lesöprő megjegyzései, hogy a határok lezárása, az iskolák bezárása nem működik, és majd lesz, ami lesz.
– de amit a svédek csináltak, az annak egy minősített, negatív esete volt.
De. Viszont. Ugyanakkor.
Most már eljött egy újabb fejezet ideje. Itthon és a nagyvilágban is látható, érezhető, hogy az embereknek elegük van a karanténból. Idegileg, lelkileg és főleg megélhetésileg. Ki-kinyitnak már a vállalkozók, be-beindulnak a gyártósorok a gyárakban, megnyílnak az ovik, az iskolák. Van, ahol már bejelentették és el is kezdték a karantén lazítását; van, ahol erre most fog sor kerülni.
Pedig a vírus még bőven velünk van és velünk is marad, beláthatatlan ideig. Gyógyszer még nincs, valószínűleg egy év múlva sem lesz. Együtt fogunk élni a vírussal, miközben újra elkezdődik az élet, az ovi, az iskola, a közlekedés, a szállítmányozás, a munkahelyre bejárás – és valamilyen szintig a vendéglátás és talán más közösségi események is.
Döbbenetes látvány volt a karanténba zárt országok lakói számára a pezsgő svédországi utcai élet, egy továbbra is működő ország látványa, miközben ott is tombolt a vírus – de
Mert valóban, nem robbant be a vírus Magyarországon, működött az (ön)korlátozás, a karantén, nem omlott össze a koronavírusos betegektől az egészségügy – és ez teljesítmény volt.
De ne érezzük azt, hogy akkor ez már az epilógus, hogy – mondjuk – május 27-én elolvassuk a hírt, miszerint itt a vége a koronavírus-járványnak, nincs több beteg, minden rendben, fin, konyec, the end.
*
Mert semmi nem lesz rendben: a járvány velünk marad, és csak a terjedés mértéke lesz kérdéses a korlátozások feloldása után. Csoda lenne, ha nem kezdene újra fokozottabban terjedni. Csak reménykedni lehet, hogy nem fog rögtön úgy berobbanni, mintha az égvilágon semmilyen korlátozást nem vezettünk volna be. Ha minden eddigi, drasztikus lépésekkel járó előkészítés ellenére nem fog tudni mást produkálni a magyar egészségügy, mint amit Olaszországban láttunk.
Mert akkor azt mondhatnánk majd, hogy semmi értelme nem volt az elmúlt két hónap tömegek számára kilátástalanságot, munkahelyek elvesztését, brutális mértékű stresszt, álmok és tervek összeomlását hozó karanténjának. Ha a lazítással együtt berobban a járvány, akkor
Emiatt a lehetséges szcenárió miatt aggódik egyébként a német járványügy svéd kollégájánál jóval felelősségteljesebben nyilatkozó fejese is.
Mit tehetünk? Azt biztos nem, hogy egy egész ország tovább kuksoljon a négy fal között hónapokig, egy éven át akár – mert a végén netán nem több évnyi, hanem évszázados gazdasági fejlődést tennénk zárójelbe, miközben talán már jegyrendszerben harcolnánk a mindennapos kenyérért és vízért, szó szerint.
Az élet tehát utat tör magának – mondhatjuk az örök igazságot Malcolm doktorral.
A mi életünk, egy nemzet élete is utat fog törni magának, hiszen élni és megélni kell – de minden ezzel járó erkölcsi terhet is magunkkal fogunk cipelni. Ahogy Jakob Augstein írta minapi esszéjében: „Az emberek nem lesznek képesek elviselni, hogy az idősek megfertőződnek a tömött kórházak folyosóin, mert sem személyzet, sem pedig eszközök nincsenek a fájdalmaik enyhítésére; de azt sem viselik el, hogy összeomlik a gazdaság és a társadalom – mert ezeken kívül semmijük sincs”.
Alkut fogunk hát kötni – önmagunkkal? Társadalmi berendezkedésünkkel? A túlélés ösztönével? A szociáldarwinizmus alapelveivel?
A túlélés, a megélhetés, a társadalom létezésének biztosítása, ezen túlmenően pedig a profit érdekében működésbe fognak lépni modern civilizációnk fogaskerekei. A karanténból ocsúdva új verseny indul majd az új világ legjobb pozícióiért – talán minden eddiginél kíméletlenebb verseny.
Globalizált világunk gépezete újra el fog indulni – az emiatt ismét berobbanó járvány betegeiről és áldozatairól szóló hírek láttán pedig majd nyomogatjuk a pityergő emojikat – amikor elindulunk a régóta várt termálfürdős wellness hétvégénkre, avagy a napsütést élvezzük barátainkkal a végre újranyitó kedvenc kávéházaink teraszain.