Elgyászolni egy egész jövőt

„Aztán van olyan is, aki alulteljesít egy ilyen helyzetben. Megvárja, hogy majd valaki más megtegye helyette a dolgokat, a homokba dugja a fejét. Teljes tehetetlenségben várja, hogy vége legyen “ennek az egésznek” és visszatérjünk a rendes kerékvágásba. Nekik is van egy rossz hírem. A rendes kerékvágás eltűnt, és nem hiszem, hogy pont oda fogunk visszatalálni. Persze remélem, hogy hamarosan megint utazhatunk, csak nem hiszem. Most sajnos nem arról van szó, hogy ha kinyitnak megint az éttermek – ha egyáltalán kinyitnak -, akkor mindenki azonnal megy oda pénzt költeni. Nem arról van szó, hogy megint csinálok egy rendezvényt, és oda csőstül jönnek majd az emberek, mert nem lesz pénzük luxus dolgokra. (Pff 2020, amikor rájövök, hogy az összes bizniszem egy luxus szolgáltatás…)

Szóval ennek nem egyik pillanatról a másikra lesz vége. Sőt. Ennek nem vége lesz, hanem lassan átalakul majd egy új világgá.

A harmadik reakció a gyászra az, amit a legtöbben el akarnak kerülni: kimondani, hogy ohhh basszameg, ez elveszett. És megülni a csöndben egy kicsit. Nem tagadni, nem várni a végét.

A hiteles reakció a gyászra az, hogy szarul vagy. Elfogadni, hogy ez a helyzet nem fair. És, hogy nincs olyan, hogy fair.

A hiteles reakió, hogy bevalljuk, hogy sebezhetőek vagyunk, és hogy nem tudjuk, hogy mi lesz. Sem mi, sem senki más.
Sokáig valahogy abban a tudatban voltam, hogy biztos van valahol egy nagyon okos ember, aki 100%-ig meg tudja mondani, hogy meddig tart ez, és milyen lesz az új világ, és azt is, hogy mikor találják fel a Covid19 ellenszerét. Valaki, akit követhetünk vagy akin követelőzhetünk.

De egyre inkább azt érzem, hogy egy csapat gimis vagyunk, akiket letettek egy lakatlan szigetre, és most „Legyek urát” játszunk.

Nagyon keményen kiszolgáltatott érzés azt mondani, hogy NEM TUDOM, pedig ez jelenleg a legtöbbet emlegetett két szó. És kell alázat ahhoz, hogy valaki ezt ki tudja mondani. Legyen az orvos, politikus, kutató vagy épp egy szülő.

Sokan pedig azért nem engedik meg maguknak a gyászt, mert azt gondolják, hogy nem érdemlik meg. Vagyis, hogy “másnak sokkal nagyobb a baja”. Igen, igaz: van, akiknek most egyszerre kell tanárnak és orvosnak lennie, mert otthon vannak a gyerekei és most már az anyukája is hazakerült a korházból. Viszont a gyász nem relatív. Nincs kisebb gyász vagy nagyobb. És ráadásul nem úgy osztozunk a gyászban, hogy ha neked jobban kell, akkor te gyászolhatsz én meg nem. A gyász mindenkinek joga, és ha engem kérdezel (a kuruzslót:)), akkor kötelessége is.

Én úgy érzem, szép lassan átjutottam ezen a hídon is. Elfogadtam, hogy nincs már az a jövő, amit elterveztem. Elfogadtam azt is, hogy nem tudom, mi lesz, és nem biztos, hogy tudnom kell.

És nem azért írtam ezt a cikket, hogy lehúzzalak. Épp ellenkezőleg. A változás elfogadása, a gyász és az elengedés, egy új, tiszta, pihe-puha helyet teremt az életedben. Most csináltunk egy tavaszi nagytakarítást. Kitesszük azt, ami nem szolgál minket tovább, és beengedjük azt, ami tovább visz. Így lesz minden esetben egy krízis egyben lehetőség is. Csak ne csaljuk el a munkát.”