Egy bukott filozófus

„Nincs ember, aki ne hallott volna Soros Györgyről, mint legendás hedge fund managerről, dúsgazdag filantrópról, a globálisan működő Nyílt Társadalom Alapítvány atyjáról vagy épp mint messiástudatú „állam nélküli államférfiról”.

Ugyanakkor Soros Györgyről, mint „bukott filozófusról” (teoretikusról) valószínűleg kevesebben hallottak, jóllehet Soros számos cikkében, interjújában, beszédében, valamint tizenöt megjelent könyvében mindújra kifejtette ún. reflexivitás-elméletét, ami bevallása szerint „konceptuális keretet” biztosított számára mind befektetői, mind filantróp tevékenységéhez az elmúlt évtizedek alatt.

A Soros-féle reflexivitás-elmélet kardinális meglátása az, hogy az egyének kettős „funkcióban”, mint megfigyelők és mint cselekvők, vesznek részt az emberi történésekben, és e két funkció egymástól elválaszthatatlanok. Azok a történések, amit az egyének megismerőként megérteni igyekeznek („kognitív funkció”), valójában tulajdon cselekedeteik eredménye, miközben cselekedeteiket („manipulatív funkció”) a történésekre vonatkozó megértésük vezérli, ezért a két funkció szüntelen visszahatása alakítja az emberi folyamatokat.

Ez azt jelenti, hogy az egyének helyzetértékelése maga szintén része annak a folyamatnak, melyre helyzetértékelésük irányul, következésképp alakítja azt, amennyiben alapul szolgál olyan döntéseknek, melyek befolyással vannak a történések alakulásába.

Más szóval az emberi történések és a szereplők e történésekre irányuló megértése folytonos visszahatásban vannak; a folyamatok valóságos menetében benne foglaltatik a résztvevő egyéneknek a mindenkori helyzetre vonatkozó megértésének, értékelésének, várakozásának stb. a hatása.

A reflexivitás e gondolata Sorost megelőzően sem volt ismeretlen. A szociológus Robert Merton egy 1948-as nevezetes tanulmányában azt a társadalmi jelenséget írja le, amikor az emberek valamilyen kezdeti meggyőződése „önmaga képére formálja a valóságot”, amennyiben az önbeteljesítő folyamatokat indít el. Merton egyebek mellett a korai bankpánikok esetét hozza fel példaképpen: ha egy bank fizetésképtelenségéről szóló szóbeszédnek kellően sok betétes ad hitelt, akkor a bankot megrohanva az valóban fizetésképtelenné válik.

De a reflexivitás hasonló problematikáját ragadják meg Emile Grunberg és Franco Modigliani közgazdászok egy 1954-es tanulmányukban, melyben annak lehetőségét vizsgálják, hogy lehetséges-e érvényes nyilvános előrejelzést tenni, tudva azt, hogy az előrejelzés befolyásolhatja a cselekvők várakozásait, és ezáltal befolyással lehet viselkedésükre, azaz a nyilvános előrejelzés maga is azon tényezők egyikévé válhat, melyek meghatározzák az elkövetkező események menetét, és így az előre jelzett értéket. Ugyanezen reflexív viszony nyilvánul meg az ún. Goodhart-törvényben, mely szerint ha egy számszerű mutató válik gazdaságpolitikai vagy szabályozási döntés alapjává, akkor a szóbanforgó mutató információs tartalma idővel torzulni fog, amennyiben az érdekelt szereplők megpróbálják azt manipulálni.

Hovatovább a Soros-féle reflexivitás fejeződik ki az ún. Lucas-kritikában is, ami az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb hatású makroökonómiai fejleménye. Lucas kritikája eredetileg úgy szól, hogy egy historikus adatokból nyert ökonometriai összefüggésre alapozott gazdaságpolitika könnyen kudarcot vallhat, amennyiben a gazdaságpolitika változása éppen azt a gazdaságpolitikai kontextust változtatja meg, melyek között az ökonometrai összefüggés érvényes volt. Magyarán a gazdaságpolitikai irányváltás maga érvényteleníti azt az ökonometrai összefüggést, amire az új politikát magát alapozták. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy a megváltozott gazdaságpolitika maga változtatja meg a gazdaság szereplőinek korábbi várakozását és viselkedését.

A Lucas-kritika valójában azt állítja, hogy a gazdasági folyamatok menetében benne foglaltatik a résztvevők mindenkori gazdasági helyzetre vonatkozó értékelése, várakozása stb., mely gazdasági helyzetnek az aktuális gazdaságpolitika szintén része, ezért annak megváltozása megváltoztatja magát a helyzetet, ezáltal a résztvevők helyzetértékelését és cselekvését. Azaz, a gazdaságpolitikai történések és a gazdasági szereplők e történésekre vonatkozó értékelése visszahatásban vannak, aminek végül nem az lesz az eredménye, amit a gazdaságpolitikusok eredetileg szerettek volna elérni.

Soros maga több alkalommal elismerte, reflexivitás-elmélete nem azért érdemel figyelmet, mert az merőben új felismerést jelentene, hanem azért, mert segítségével megcáfolható a társadalomtudományokat uraló jó néhány téveszme.

Azon teóriák, melyek nem számolnak a „kognitív” és „manipulatív” funkció reflexív viszonyával, tévesen írják le az emberi folyamatokat. A közgazdaságtan esetében a reflexivitás-elmélet mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szereplők a piacon nem kizárólag cselekvőként vannak jelen, de épp annyira a piaci helyzet értelmezőiként. Vagyis a szereplőknek a piaci folyamatokat illető értelmezése, várakozása stb. maga is a piaci folyamatok meghatározó tényezője, amennyiben az hatással van a szereplők cselekvésére.

Avagy Soros korai megfogalmazásában: a piac állapota épp annyira meghatározza a keresletet és kínálatot, mint a kereslet és kínálat a piac állapotát. Hozzátéve, hogy mennél rugalmasabb a piac, annál inkább ki van téve a „kognitív” és „manipulatív” funkció szüntelen oda-vissza hatásának és körkörös kauzalitásának. Ezért, vélekedik Soros, ha mindezen megfontoláshoz még figyelembe vesszük az emberi megértés eredendő tökéletlenségét, tehát azt, hogy a szereplők helyzetértékelése elkerülhetetlenül inadekvát (torz, hiányos stb.), akkor könnyen érthetővé válik, hogy a spekulatív piacokon miért alakulhatnak ki „egyensúlytávoli helyzetek”.

Emiatt tekinti Soros a hatékony piacok elméletét a pénzügyi piacok téves alapvetésének, és ajánlja helyette reflexivitás-elméletét, mint új paradigmát.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.