„Hívom a húgomat este. Először lecsesz, hogy nézek ki, vessek rá egy pillantást, ő a home office-ban is tip és top, és valóban, csinos ruha van rajta, a lakása egyik része elkerítve kvázi-irodának, a sminkje tökéletes. Én viszont elég szakadtan, melegítőben, bénán összecsatolt hajjal tolom. Valóban nem merészkednék így emberek közé, már azt is megbántam, hogy a híváshoz videót is kapcsoltam. Elmúlt hat óra, befejezte a munkát, ezért is mertem felcsörögni. Nyüzsgős, megértem, nehéz felfogni, hogy nincs színház, nincs koncert, nincs egy beülés, nincsenek a szokott találkozások. Nekem is kemény, pedig én amúgy hetekig bírom az elvonulást, sőt, arra gyűjtök, hogy évente kétszer elutazhassak egy-egy hónapra magamba fordulva írni. Faggatom, hogy bírja. Remekül, feleli, a várakozáson felül jól. Nem hamis a hangja, lelkesedés hatja át. Itt kezdek gyanakodni. Hogy talán ő is, mint annyian a környezetemben, valami teljesen őrült dologba öli a felszabadult energiáit.
Az alsó szomszéd a karantén első két napjában tébolyultan takarított, mosott, hordta a szemétlerakóba a cuccokat. Tegnap már a lépcsőkorlátokat fényesítette.
Mások órákon át tartó körtelefonokat bonyolítanak, az aggódás és segítés álcájába csomagolva idegességüket és a magányukat. »Ugye nem vetetted bele magad baromságba, csak hogy elüsd az időt, miközben annyi hasznos dologba foghatnál?« – kérdem a tőlem telhető legdiplomatikusabban. »Dehogy« – kéri ki magának. Majd előkap egy ukulelét, és fülsértően játszani próbál rajta. »Ezt vettem – mutatja büszkén –, és befizettem egy online ukulele-tanfolyamra is!«Mindezt olyan öntudattal mondta, hogy bennakadt a szavam. Csak remélem, hogy reakciómat az ájult csodálat számlájára írja.”