Így feledkezik meg a Mérce Latin-Amerika kommunistáiról

Miért forrong Latin-Amerika? – teszi fel a kérdést a Mérce szerzője, Lenti Attila, aki a neoliberalizmus agóniájában találja meg a választ. Lenti szerint a társadalmi problémák a neoliberális jobboldal intézkedéseinek köszönhetőek, amelyek a Világbank nálunk is ismert megszorítási politikáját követték, a baloldali kormányok pedig nem voltak elég radikálisak, és csak a felszínt kapargatták. 

De nézzük a gondolatmenetet közelebbről!

amikor „a latin-amerikai baloldal gazdaság- és szociálpolitikái összhangban voltak a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának és az állam modernizációjának célkitűzésével, és jelentős eredményeket értek el a szegénység csökkentésében. A baloldal képes volt a gazdasági növekedést kapitalista keretek között a társadalmi különbségek csökkentésének szolgálatába állítani.”

Ehhez képest lejjebb azt olvassuk: „A neoliberális politikákkal szembeni baloldali kritika változásokat hozott a gazdaság- és társadalompolitikai hangsúlyokban, ám nem vezetett valódi paradigmaváltáshoz, azaz fejlett és fenntartható ipari tevékenységeken, tudásalapú társadalmon alapuló demokratikus, erős, kreatív és produktív gazdaságok létrehozásához.”

A szerző szerint a baloldali kormányok javítottak valamicskét, de nem mentek neki az évszázadok óta létező „félfeudális eliteknek”. 

Ezután viszont jött a világgazdasági válság, ami elhozta a gazdasági nehézségeket és az újabb jobboldali fordulatot, az új jobboldal régi neoliberális receptje azonban leépítette a szociális biztonságot, ezért vannak most a tiltakozások, és itt a lehetőség a Nagy Változtatásra, mivel: 

„A tüntetések mögött rejlő elégedetlenségek összeadódása kritikaként értelmezhető nemcsak a jobboldali neoliberális intézkedés-csomagokkal szemben, hanem a baloldali politikák megalkuvó, a mélyebb strukturális megoldásokat elodázó, és sok esetben korrupt jellegével szemben is. A tiltakozásokban tehát fellelhető egy általános rendszerkritika és ösztönös útkeresés.”

Mi van?

Elhiszem, hogy a szociális biztonság leépítése miatt is tüntetnek Latin-Amerikában, de az a szélsőbaloldalon igen kedvelt narratíva, hogy a „neoliberálisok” mindig romba döntik a kontinenst, a baloldaliak meg rendbe tennék,

Lenti Attila gondolatmenete kísértetiesen emlékeztet Scheiring Ákos 2012-es elmélkedésére Dél-Amerika „bukott neokonzervatív kísérleteiről”, amikor is Scheiring védelmébe vette Chávezt (hozzátéve, hogy nem lehet az európai demokrácia-elvásárokat Dél-Amerikára alkalmazni), és dicsérte ő és kollégái „aktív közösségi beavatkozását” (alias államosítás) a gazdaságba. 

Ehhez képest, ahogy akkor is megírtam, a gazdaságilag legjobb állapotban lévő ország a kontinensen Chile volt (amit, el kell ismerni, a Pinochet-diktatúra tett rendbe gazdaságilag neoliberális „kísérletével”).

Nem nagyon tudom kihámozni, hogy a Mérce szerzője szerint most akkor miért is buktak meg legfrisebben a baloldali kormányok a világ másik végén – 

vagy azért, mert mert. Ha jól értem, akkor egyébként Lenti a latin-amerikai baloldali kísérletek legújabb bukási hullámát a gazdasági világválságnak tulajdonítja. 

Úgy látszik, ugyanúgy, ahogy a hazai baloldali sajtó az Orbán-kormány gazdasági sikereit a világgazdaság hatásának tudja be, úgy a dél-amerikai baloldali rezsimek bukását is ugyancsak a világgazdaság hatásának kell betudni. Ahogy elő nem fordulhat, hogy az Orbán-kormány gazdasága magától működik, úgy az sem fordulhat elő, hogy dél-amerikai baloldali rezsimek maguktól (népüktől) buknak meg.

Márpedig miközben Lenti minden mai dél-amerikai megmozdulást egy lendülettel a „neoliberális” politika elleni tiltkozásnak tulajdonít, aközben szépen elfeledkezik arról, hogy az utóbbi években a legnagyobb tiltakozások és ennek következtében a legnagyobb bukták a baloldali vezetésekhez köthetőek arrafelé. 

Lenti

meg arról, hogy miközben Venezuela a világ egyik legnagyobb olajtartalékán ücsörög, bár igaz, nem a legjobb olajon, de mégis bravúr, ahogy Chávez és Maduro a jótékony balos osztogatás és kapitalizmusellenesség jegyében lenullázták az országot. Nem, nem a neoliberálisok meg Amerika CIA-ügynökei nullázták le, nem a világválság, hanem a szélbalos vezetők. 

Az argentin Nestor Kirchner ellen is demonstráltak kétszázezren 2012-ben, és Evo Morales idején is elég nagy indulatok forrtak Bolíviában. Bár az alkotmány két terminust engedélyez egy elnöknek, a helyi alkotmánybíróság mégis engedélyezte neki, hogy harmadszorra is induljon a posztért, mondván, hogy a 2009-es alkotmánymódosítás nem vonatkozik első terminusára. Negyedszerre viszont úgy akart volna indulni, hogy népszavazáson engedélyezteti az alkotmánymódosítást. A népszavazást elvesztette, s ezt az amerikai imperializmusnak tulajdonította. 

Aztán ott van az a Lula da Silva, aki korrupcióért ül börtönben Brazíliában, és aki annyira nem bírt rendet tenni, hogy félig-meddig neki köszönhető a Bolsonaro-kormányzat. 

A Mérce szerint valamiféle neoliberalizmus van válságban, szerintem pedig egyszerűen az történik, hogy előbb-utóbb minden kormányból elege lesz a népnek. Vagy egyszerűen csak váltogatják egymást a kormányok, mint a világ más részein, és kész. (A technokraták szerint meg amúgy is a „parlamenti váltógazdaság” hozza el a kánaánt.)

A Mérce háza táján azt is meg kellene tanulni, hogy osztogatni sem lehet mindenből, és ha az „elitek” minden vagyonát elvennénk és odaadnánk a szegényeknek, a nép akkor sem lenne sokkal bejjebb. A másik lecke az volna, hogy nem minden kapitalizmus neoliberalizmus, de ez már messzire vezet. 

És ha már a chilei tüntetésekkel példálózik a Mérce szerzője: Sebastián Piñera chilei jobbközép elnökhöz szokás a rossz szerencse hívószavát kötni, mint akinek elnökségét negatív külső hatások nehezítették meg, többek között: két földrengés, egy bányabaleset, egy börtöntűz, egy vulkánkitörés és egy erdőtűz. De a Mércén Piñerának nem jár az a felmentés, mint amit a balos rezsimeknek nyújt a világválság.

Úgy látszik, a Mérce figyelme minimum egyoldalú.