A járvány csendje

Néhány napja egy ismerősöm megosztott egy bejegyzést, amely elgondolkodtatott. A koronavírus járványt ebből a szemszögből kevesen próbálták értelmezni eddig, miközben nagyon fontos kérdés, hogy egy szerzetesnő miképpen látja mindazt, ami most a világgal történik. 

„Tegnap a vatikáni közvetítést nézve a szentségimádás csendjében valahogy rám szakadt annak a felismerése, hogy a járvány vége azt jelentené, hogy tovább folyik a világban az a bűnáradat, amely ilyen drámai módon fagyasztódott be az emberek otthonukba való bezárásával” – ezekkel a szavakkal kezdte március 29-én keltezett Facebook-bejegyzését egy marosvásárhelyi illetőségű szerzetesnő, Nagy Dóra nővér.

Azt nyilván nem lehet pontosan felmérni, hogy milyen mértékben fagyasztódott be a bűnáradat a karanténról szóló rendeletekkel, de nem is ez itt a lényeg, hanem az a szemlélet, amely Nagy Dóra bejegyzését átjárja. Arról van itt szó egyfelől, hogy a járvány (bármilyen járvány és természeti katasztrófa) szakrális megközelítésben egyfajta büntetésként jelenik meg,

Másfelől pedig egy járvány (vagy természeti katasztrófa) a büntetés mellett lehetőséget is jelent arra, hogy a traumatikus élményen átesve a túlélők átgondolják addigi életük esetleges árnyoldalait és hibáit.

A járvány csendet teremt.

És persze jajveszékelést is, de mégis a csend az, ami a leginkább szembetűnő mindenfelé az utóbbi hetekben. Üres utcák, üres játszóterek, bezárt üzletek. Mifelénk amúgy sincs nagy hangoskodás általában, de most a csend a szokásosnál is mélyebb.

Körben az erdők és a hegyvonulatok csodás közömbösséggel figyelik ezt az új és szokatlan csendet. Nagy Dóra szavairól nekem is eszembe jutott a vatikáni közvetítés, Ferenc pápa szentségimádása és Urbi et Orbi áldása. Ahogy az idős, szemmel láthatóan testileg elgyötört egyházfő egyedül áll a Szent Péter-bazilika előtti üres térségben a szakadó esőben. Volt egy pillanat, amikor a harangzúgásba mentőautó szirénázása vegyült. Azt hiszem, soha nem felejtem el azt a képet, ahogy

Ebben a képben benne volt minden, amiről Nagy Dóra is beszél. Mert minden jel szerint valóban arról van szó, hogy az ürességgel állt szemben.

Hamvas Béla többször ír arról, hogy 1945 tavaszán, miután a túlélők előmerészkedtek a pincékből és az óvóhelyekről, kaptak egy utolsó lehetőséget arra, hogy életüket újrakezdjék és végre evangéliumi szellemben kezdjenek el élni. Hamvas legutolsó lehetőségként emlegette ezt az alkalmat, a második világháború legvégét. Vagy most, vagy soha többet.

Utólag, hetvenöt év elteltével úgy tűnik, az utolsó lehetőség is elúszott, már amennyiben elfogadjuk a hamvasi gondolatmenetet.

Ha elfogadjuk, ha nem, annyi azért elmondható, hogy a mindenhonnan folyamatosan érkező megmondások, vélemények, prognózisok és próféciák mostani áradatában alig hallatszik a Nagy Dóra nővéréhez hasonló hang. Aki egyébként ezt is írja még a bejegyzésében: „A legalapvetőbb emberi értékek kérdőjeleződtek meg az elmúlt évtizedekben. A legéletidegenebb hazugságokkal fertőződtek meg emberek milliói. És tehetetlenül néztük, mi folyik a világban. Nem tudtunk vagy nem akartunk tudni tenni ellene... vagy mindenképpen vajmi keveset tettünk.”

Nagy Dórának mélységesen igaza van:

Most persze lehetne mondani, hogy hát mit is tehetnék én, kevés vagyok ahhoz, hogy bármiféle változást elérjek a világban. Aki így gondolkodik, az az üresség nyelvén beszél, vagy legalábbis azt a világban használatos, úgynevezett racionalitásokon alapuló szemléletet tette magáévá, mely szerint a külvilágot lehetetlen megváltoztatni.

Holott minden belül (a lélekben) dől el, minden a lélekben történik meg, tőlünk függetlenül létező külvilág nem létezik.

Mindez nyilván lehet vita tárgya: maradjunk annyiban, hogy vallásos, szakrális nézőpontból nagyjából így fest a dolog. Ez a nézőpont közel áll hozzám, és gyarló, csetlő-botló emberként igyekszem is ekként szemlélni önmagam és a világot. Meglehet, súlyos tévedésben vagyok, és azoknak van igaza, akik az események menetének nem tulajdonítanak semmiféle értelmet, nem tételeznek fel mögötte semmiféle transzcendens szervezőerőt.

Valami mégis időről időre azt súgja, hogy létezik az a világ fölötti vagy mögötti erő, amely a maga emberi ésszel beláthatatlan módján teszi a dolgát. De nem szeretnék itt életgyónást tartani, ettől megkímélnék mindenkit. Csupán arról van szó, hogy igyekszem megérteni, mi történik velünk és körülöttünk.

Sokan reménykednek abban, hogy a járvány elmúltával a világ meg fog változni, természetesen a jó irányban. Ez a reménykedés sajnos minden alapot nélkülöz, legalábbis egyelőre semmi sem mutat arra, hogy ez így lesz. Persze, még benne vagyunk nyakig, ne kiabáljunk el semmit.

Ez a mondat csak első olvasatra tűnik kérlelhetetlenül pesszimistának. Vagy talán még a másodikra is. Mert remény, az tényleg sok van, de egy olyan világ számára, amely nem tart igényt arra a reményre, amelyről Krisztus beszélt, tényleg nincsen.

Nem tudom, ez a mostani járvány (amely minden tragédiájával együtt a nyomában sincs a „klasszikus” nagy járványoknak, a pestisnek vagy a spanyolnáthának) büntetésként érkezett-e vagy sem.

Büntetésnek – hangozzék ez bármennyire is kegyetlenül –, azt hiszem, túl kevés. Legfeljebb figyelmeztetés. Ha büntetést érdemlünk (márpedig érdemlünk, efelől ne legyen kétségünk), akkor most ezt vehetjük utolsó utáni figyelmeztetésnek. Attól tartok, hogy azok a milliók, akik most a karanténból online jópofáskodnak vagy bölcselkednek szerte a világban, a járvány elmúltával jobbára úgy gondolják majd, hogy folytathatnak mindent ott, ahol abbahagyták. Hogy tovább pöröghet a vég nélküli fapados utazgatások, a permanens wellness-hétvégék, a bulikák, a legkülönfélébb „önmegvalósítások” infernális mókuskereke.

Ettől tartok, de ne legyen igazam. Egyelőre nem látszik semmi egyértelműen. Egyelőre csend van.

Nagy Dóra nővér ezzel fejezi be: „Mit tehetek, hogy ne a járvány tartson vissza a bűntől,  hanem a Te szeretetednek az ereje, amely az én szabad akaratomból megnyilvánul bennem?” Ez a kérdés szokatlanul messzire hallatszik ebben a ránk szakadt, különös csendben.