Zivataros jelenünkből

„A nemrég elhunyt Roger Scruton filozófus azt írta a minimális szépségről – ami lehet egy bájos utca, jó cipő, gyönyörű kivitelű könyv –, hogy ezek sokkal fontosabbak a mindennapi életünkben, és bensőségesebben szövik át racionális döntéseinket, mint a nagy műalkotások. Így kellene minimális kultúráról is beszélnünk, ha azt akarjuk, hogy tíz-húsz év múlva is megértsük egymást, és ne csak egy országnyi magyar nyelvet beszélő, de legfeljebb rétegkultúrában létező vagy személyes kultúrákba visszavonuló egyének társasága legyünk.

A magyar kultúra napján nem árt eltűnődnünk a kultúra minőségén is. Nézzük meg a könyvesboltok eladási toplistáit. Mit látunk? Talán Csoóri Sándor összes verseit? Egy Németh László-regényt? Sokan olvasnak ma Magyarországon, de a legtöbben talmit, bulvárt, felejthető selejtet. A kultúrmocsok ömlik be külföldről, és megtermeljük a magunk részét is. A sok lúd egyszer csak disznót győz. Szép és becsülendő dolog, hogy 2010 óta évente több pénz jut a kulturális ágazat szinte minden részére, jó, hogy ez fontos a kormány számára, de ha csak számokban beszélünk a kultúráról, ha csak statisztikákat mutatunk fel, akkor tulajdonképpen mit állítunk ezzel?

Vajon milyen kulturális nyomot hagytunk ezekben az évtizedekben, hogyan reflektálunk korunk, a magunk problémáira? Húsz év múlva, ha visszatekintünk, mit fogunk gondolni korunk magyar kultúrájáról? Néha úgy tűnik, mintha művészeink a kordivatnak hódolnának, nem törődve azzal, ami az egész közösségük számára fontos lenne. Nemrég volt száz éve annak, hogy Apponyi Albert elmondta a huszadik századi magyar történelem egyik legfontosabb beszédét. Vajon miért nem jutott eszébe senkinek egy feszült, kemény politikai thrillert készíteni erről a történetről? A király beszéde című Oscar-díjas filmért rajongtunk, miért ne működhetne egy hasonló magyar alkotás? Témáink a lábainknál hevernek, mégsem nyúlunk értük.”