Nekem semmi se sikerül ebben az országban

A szerző Pritz Pál történész, az MTA doktora, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének magántanára

Nekem semmi se sikerül ebben az országban.

Kevesen gondolnák, hogy e keserű szavakra Szekfű Gyula (is) fakadt. Ő akkor mondta ezt, amikor barátjától, Szegedy-Maszák Aladártól – 1943. július 24-től a Külügyminisztérium politikai osztályának a vezetője, s ezzel a korabeli adottságok közepette a tárca harmadik embere – megtudta, hogy nem utazhat el Törökországba. 

Az egyik legnagyobb, tán a legnagyobb magyar történésznek zsidó származású osztrák asszony volt a felesége. Bár a hazai közvélemény „csak” három ún. zsidótörvényt tart számon, az 1942 tavaszán hivatalba lévő Kállay-kormány néhány hónappal később megszavaztatta a negyedik, a hazai társadalom korrumpálódása szempontjából legsúlyosabb, ilyen törvényt. Magyarország a hitleri Németország szövetségi rendszerének volt a tagja, ennek a tagságnak köszönhette trianoni területének közel megduplázódását. Mint az életben, úgy a történelemben is mindenért fizetni kell. 1942. október 14-én vette kézhez a budapesti német követ Berlinből azt az iratot, amelyben a Birodalom azt követelte, hogy a zsidókérdés „megoldásában”  végre Magyarország is illeszkedjék be Hitler Új Európájába. 

Innen nézve – és valamire való történésznek természetesen döntően innen kell néznie – a négy törvény súlya is viszonylagossá válik. Ám ami a nagyobb összefüggések világában relatív, az az érintettek – és ebben bizony a közvetlenül sújtottakon túlmenően az egész magyar társadalom beletartozik – szempontjából szemernyit sem viszonylagos, hanem irdatlanul hatalmas súlyú. Szekfű Gyula a hatalom védte bensőség pozíciójából törekedett az ország egész lakossága számára élhetőbb világot teremteni. Következőleg minden bizonnyal bőven volt értesültsége arról, hogy ha fontos számára a házassága, neje élete, akkor mégsem szabad itthon maradnia, másik hazát kell bizony keresnie. 

Az isztambuli magyar kolóniának volt egy Vendel nevű jezsuita pátere. Neki támadt az a gondolata, hogy a hitbuzgó katolikus történész húsvét előtt tartson az ottani híveknek előadást. Szekfű alkalmat látott az előadás megtartásában arra, hogy nejét biztonságba menekítse. Úgy, hogy Törökországon keresztül Angliába utaznak. Oxfordban tervezte letelepedésüket. Jó kapcsolatot ápolt Macartney Elemérrel, aki kész volt számára a neves Oxfordban munkalehetőséget teremteni. A Magyar Nemzet című újságnak egy Frey András nevű fiatalember volt a törökországi tudósítója. A Külügyminisztérium természetesen számon tartotta a publicistát, a tekintélyét joggal óvó historikus pedig tudni akarta, hogy milyen komolyságú hallgatóságra számíthat. Mivel effajta kérdést az akkori viszonyok között csak fedetten lehetett megtenni, ezért táviratában a Külügyminisztérium azt tudakolta, hogy a „kérdéses könyvek” kaphatóak-e? Igenlő válasz volt a kedvező, nemleges pedig a kedvezőtlen. 

Igenlő választ kattogtak a gépek. Szegedy-Maszák azért működött közre a terv kivitelezésében, mert Szekfűben nem csupán „Magyarország legnagyobb élő történetíróját” látta, hanem azt a személyt is „aki a múltban, a reformkorszak hagyományaiban gyökerező és változást sürgető politikai irányzat szellemi vezére”, aki ekképpen „felismerte a népfront szükségét, eredményesen tud majd fellépni Magyarország szóvivőjeként, és szembe tud fordulni az októbrista emigráció propagandájával.”

Álljunk itt meg egy szóra. Szegedy-Maszák Aladár, sokan másokhoz hasonlóan, mélyen elítélte a korabeli Magyarország szégyenteljes szociális viszonyait. Amikor Szekfűben olyan személyt lát, aki majd Angliában „szembe tud fordulni az októbrista emigráció propagandájával”, akkor arról a fájdalmas tényről beszél, hogy a bukott forradalmárok a Horthy-rendszer eltakarításának vágyától elvakítva az országot trianoni ketrecében örök időkre fogva tartani akaró kisantant járszalagjára kerültek. 

1943 tavaszán Szegedy-Maszák még nem osztályvezető, Ullein-Reviczky Antal, az 1939 végétől egyesített sajtó- és kulturális osztály irányítója nála befolyásosabb. Ő volt Bárdossy László miniszterelnök „sajtókapitánya”. Amin azt kell érteni, hogy keményen érvényesítette főnöke németorientációs politikáját. Ám míg Bárdossy a moszkvai, majd a sztálingrádi/doni vereség után, sőt a háború utolsó pillanatáig mindent a német kártyára tett fel, a sajtófőnök megértette az új idők szavát. Eredetileg Ullein Antal, aki a nagy névmagyarosítási kampány idején (édesanyja Reviczky lány) veszi fel az Ullein-Reviczky nevet. Magyarországi német, mégsem úszik a disszimiláció nem keveseket akkortájt magával sodró árjával. Angol arisztokrata hölgyet vesz nőül, s az új rokoni szál még inkább az angolszász vonalra inspirálja. Jó embere lesz Kállay Miklósnak, aki kormányfősége első pillanatától – a máig kipusztíthatatlan buta közbeszéddel szemben mondjuk – semmiféle hintapolitikát, kállai kettőst nem folytatva, hanem „csak” a nagy németbarát szólamok fedezékében végzi azt a reménytelen feladatot, hogy az ország sajkáját eloldózza a megérdemelt pusztulásába tartó Birodalom gályájától. Ugyan – a kipusztíthatatlanul rögzült buta beszéddel szemben – nem volt semmiféle kísérlete a háborúból történő kiugrásra, de valóban számos helyen béketapogatózási kísérleteket folytatott. E törekvéseiben bizonyult jó emberének a sajtófelelős. Ám e lépések nem kellő fedettséggel történtek, és így az értesülések – közöttük nagy hangsúllyal Ullein-Reviczky nevével is – a Führer asztalára kerültek. Ebben a helyzetében berlini számláját nem akarta még Szekfű Gyula disszidálása tényével is megtetézni. Némi habozás után nemet mondott. A historikus ezt meghallván fakadt az írásunk címében szereplő kijelentésre.

Szekfű Gyulának is igen érzékeny, vagyis gyenge idegzete volt. Nem becsüljük le a tépett fülű birkózókat sem, ám bizonyos, hogy az az empátia, amely nélkül képtelenség avatott historikussá válni, másfajta idegzetet követel, mint amivel a ringen belül lehet eredményes az ember. Ebből következően téves az a következtetés, mely szerint az 1920 és 1943 között hét kiadást megért Három nemzedék című, valóban páratlan sikert aratott könyve valamikor is feledtette volna vele azt a boszorkányüldözést, amelyet az 1913-ban, harminc esztendősen kiadott A száműzött Rókóczi című könyvéért szabadítottak rá. „Engem – emlékszik vissza 1945-ben – valamikor úgy meghurcoltak, mint egyetlen könyvért még senkit sem valamely nemzeti társadalomban s ebből az a  ’hasznom’ támadt, hogy amit utóbb mondtam vagy írtam, szélesebb körökben vették tudomásul, semmint ez Magyarországon egy tudományos írónak kijárt volna. Így azt sem tudom, vajon az én Hitler ellenes nézeteimet olvasóim tényleg ’konszolidációs’ alapon helyeselték-e[… ] Aki egy könyvet a sikerétől függetlenül tud megítélni [ …] az a Három nemzedéken is észreveszi, hogy ez a hit hozta létre. Aminthogy hatásával tényleg hozzájárult a világháború előtti cinikusan áldemokrata »úri« világ alapjainak megrendítéséhez, s amikor utóbb észre kellett vennem, hogy Széchenyi példája és a  morális követelések nemzeti életünkben csak frázisként szerepelnek, levontam ennek is tanulságait s a ’neobarokk’ korról, mely annyira elütött attól, amit kívántam, elmondtam véleményemet a Három nemzedék függelékében. Azoknak pedig, akik az államot kezükben tartották, nagyon is tisztában voltak azzal, hogy nem tartozom közéjük, –  Klebelsberg grófnak, mint kultuszminiszternek nagy fáradságába és körültekintésébe került, hogy számomra Budapesten tanszéket szerezzen s mikor hazatértem, a vezető titkos társaság, esetleges hatásomnak elejét veendő, bojkott alá helyezte könyveimet.”    

Bár a történész szakmában ritka egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy Szekfű Gyula soha nem jutott a Három nemzedék című munkája feletti – saját későbbi cselekedeteivel egyébként összhangban megtehető – önbírálatig, az idézett szavak merőben másról szólnak. Azt a mély meggyőződését tanúsítják, mely szerint a szükséges mértékéig ezt az önkritikát ő igenis megtette. Ráadásul – hánytorgatja fel – a rendszer oly mértékben nem ismerte el szolgálatát, hogy a korszak kultúrpápája csak nagy fáradsággal és körültekintéssel tudta számára azt a nyomorult tanszéket megszerezni. 

⃰

1944/1945-ben az ország – miközben a Szovjetunió 180 ezer katonája élete árán földjét a német és velük szövetséges hadaktól megtisztította – jelentős mértékben elpusztult. A győztes nem akart rögvest szovjetizálni. Határán megbízható szövetségeseket akart látni. Ennek érdekében nálunk a számára ideológiailag rokon Magyar Kommunista Pártot támogatta hathatósan. E párt élén tehetséges, politikához értő emberek álltak. „M/agyar/o/rszág/.- nak nagy szerencséje, hogy olyan poglavnikokat kapott: mint Révai, Rákosi. (Örömmel olvasom a beszédeiket: látszik, hogy nem M/agyar/o/rszágo/-n tanultak politizálni.) De M/agyar/o/rszágo/-n vannak Szekfűék, szocdemek stb.: ezeket kár vadítani – újabb munkákkal, amelyeket arcátlanság is lenne a történtek után megírnom. Én megelégszem: ha azt, amit húsz év alatt írtam, megvéditek, s Püski (minthogy csaknem teljesen megsemmisültek) újra kinyomatja” – írja a kommunisták iránti kedvező elfogultsággal bajosan vádolható Németh László Illyés Gyulának, fegyvertársának 1945. szeptember második felében. 

A magyar kommunista vezetők messzemenően tisztában voltak a Moszkvától való függésük lehetőség szerinti enyhítésének végtelen fontosságával. E téren bármily szerény eredmény elérése is a hazai belpolitikában – tudták – jól kamatozó siker. Következőleg szemernyit sem alterálta, mert nem alterálhatta őket az afféle líra, amivel – mondjuk – a polgári Csécsy Imre, vagy a szociáldemokrata Horváth Zoltán akarta őket befolyásolni. A Magyar Radikális Párt újjáalakításán fáradozó Csécsy Imre (komoly politikaismeretét mellőzve) azt nehezményezte konkrétan, hogy náluknál jóval nagyobb közfigyelem jutott annak a Szekfű Gyulának, akit ők nemes egyszerűséggel a letűnt rendszer ideológusának tartottak. „Rákosiék forrón összebarátkoztak Szekfűékkel. A reakciós értelmiség fontosabb nekik, mint mi, akik hívek maradtunk a progresszióhoz. Ez a reálpolitika! […] Szekfűék hamarabb lesznek kommunisták, mint mi, akik velük szemben is tartjuk elveinket. Már aki tartja. […] Sokszor nagyon el vagyok keseredve. Ezért vártunk, tűrtünk huszonhat éven át, hogy most semmibe vegyenek bennünket? Jobbról támadnak, balról negligálnak” – jegyezte fel 1945. június 12-én naplójában. Horváth Zoltán pedig pártja lapjában 1945. május 6-án így írt: „Az a szellemi légkör, amelynek Szabó Dezső egyik legtehetségesebb képviselője volt, termelte ki Magyarországon a nem kevésbé tehetséges Szabó Lőrinceket és Németh Lászlókat. Ebben a légkörben nőtt ki a fasiszta és félfasiszta írók serege, akik egy tisztábban látó és helyesebben ítélő szellemi vezérlet alapján jobbra hivatottak lehettek volna. Ezek az írók részesei annak a szellemi alapnak, amelyre a politikusok a fasiszta Magyarországot felépítették.” Ezért a kommunista politikusoktól  a népi írók visszaszorítását követelte. Nyílt kapukat döngettek. Hiszen Révai Józsefnek és társainak az volt a céljuk, hogy úgy tegyék szövetségesükké Szekfű Gyulát és a népi írókat, hogy közben tőkét kovácsolnak  a közöttük lévő ellentétekből. 

Mert – például – mi is volt a reális magva a kommunisták és a „letűnt rendszer ideológusa” összebarátkozásának?  A higgadtan mérlegelő bárki pontosan eligazodhat Révai Józsefnek a Szekfű Gyula útja címmel a Szabad Népben 1945 áprilisában írt vezércikke ismeretében. „Szekfű Gyula, az ideológus és történész, nem áll közel hozzánk. Még megtérésében sem vérbeli demokrata; mint konzervatív mondja ki a marasztaló ítéletet az országvesztő „középosztály” fölött. De éppen abban, hogy konzervatív létére mondja ki az ítéletet és ismeri fel a munkásság és a parasztság nemzetmentő hivatását: van bizonyos erkölcsi és tudományos bátorság, mely előtt meg kell hajolni. Tudományos és erkölcsi bátorság nélkül Szekfű Gyula az utolsó néhány évben nem fordulhatott volna szembe mindazzal, amit az elmúlt negyedszázad alatt hirdetett. A Három nemzedék szerzője, az 1919-es ellenforradalom egyik  vezető ideológusa, a germán-magyar történelmi ’közösség’ hirdetője, a magyar szabadságharcok szkeptikus bírálója, aki évszázados függetlenségi harcainkat hamis német analógiával ’kismagyar’ törekvéseknek bélyegezte,  … a 25 éves rendszer vezető történettudósának ’megtérését’ el kell fogadni, még ha nem meaculpázás formájában történik is. … De azt sem hallgathatjuk el, hogy Szekfű Gyula még nem ért annak az útnak a végére, melyen elindult. Előadása után nyugtalanul kérdjük, vajon nemcsak azért fordult-e az országvesztők ellen, mert hűtlenül sáfárkodtak a 25 év előtti  ’eszményekkel’  és vajon helyesli-e nemcsak a magyar demokrácia előretörését, hanem a magyar demokrácia eszményeit is?”

Nos, amikor Szekfű Gyula nem sok gondolkodás után igent mondott a négy demokratikus magyar pártnak szovjet részről is helyeselt megkeresésére, s ebből következőleg elvállalta, mert el kellett vállalnia, hogy Vlagyimir Iljics halála évfordulóján 1946 januárjában ő mondjon ünnepi beszédet a Magyar Állami Operaházban, akkor beszédének hangszerelésében egészen bizonyosan befolyásolta Révai József sok hónappal korábban kifejezett ezen nyugtalansága.

„Lenin világpolitikai megfigyelései szinte páratlan éleslátásról tesznek tanúságot. … abban is, hogy a forradalmi átalakulás keretszervének nem a polgári értelmű parlamentet, hanem a munkás- és paraszttanácsokat, a szovjeteket jelölte meg. … a forradalom kitörése előtt fogalmazta meg az erők azon formáját és funkcióját, mely proletárdiktatúra néven kiküzdötte a nagy változást, s utána magára vállalta az új rend létrehozását. […] A proletárdiktatúra rendszerében a párt a vezető erő, az a párt, melynek újra és újra való megtisztításán és megerősítésén annyit fáradozott. De a proletárdiktatúra nem a párt diktaúrája. A párt mint élcsapat mögött ott áll az egész proletariátus, és bár a diktatúra erőszakon nyugvó hatalmi rendszer, a párt az ő hatalmát a proletártömegek bizalma nélkül nem gyakorolhatja. […] nincs a történelemben még egy szellemi ember, akinek íróasztalnál, magános sétákon, álmatlan éjszakákon megszületett gondolatai olyan óriási tömegek életét befolyásolták volna, mint Lenin gondolatai: Oroszország népeiét, s utóbb az elveit valló pártokon keresztül jóformán a földkerekség minden országát. És bizonyára nincs hozzá hasonlítható gondolkodó, akinek sikerült volna […] racionális álmait hiány nélkül, az elsőtől az utolsóig megvalósítani, az életbe átültetni.  Ez történt Lenin forradalmi éveiben,. ez a polgárháború és az intervenciós háborúk alatt, ez a győzelem élvezése idején, a Szovjetunió berendezésekor.”

Még az, aki nem tudja, hogy 1924-ben, tehát Lenin akkor 42 esztendővel korábban bekövetkezett halála évében az ellenforradalmi Magyarország ideológusaként merőben másként nyilatkozva ezen életmű nagyságáról és jelentőségéről konkrétan Szekfű Gyula mit is mondott, az sem tud megszabadulni attól a meggyőződéstől, hogy ezen orbitális túlzások elmondásánál az előadó ajkán ott bujkált az irónia.

„Jelenünk tapasztalatai azt mutatják, hogy a legjobbak kiirtása ha másutt nem, de Oroszországban megkezdődött és nagy előhaladást tett.  A szovjetek kipusztítván az orosz intelligenciát, melynek bátorsága és értelme is volt arra, hogy meg ne hódoljon a kommunista lázálmoknak, országokat körülbelül arra a színvonalra süllyesztették vissza, mint mikor az oroszok felett néhány százezer tatár uralkodott a fegyver és a félemlítés eszközeivel.  Most azonban a fölemelkedésnek a szovjetek minden őrjöngése mellett is gyorsabb és nagyobb a lehetősége: a kapitalisztikus világrendszerbe újra beillesztett Oroszország külföldről könnyen meg fogja kaphatni a restaurálásához szükséges jobbakat, az intelligenciát addig is, míg az új kapitalisztikus-rendi állam ki nem táplálja a régi helyébe az új középosztályt."

Ám az irónia sem adhatott kellő védelmet Szekfű Gyula 63 esztendő során sokat próbált, ezért korán elöregedett szervezetének, hogy az előadás súlyát elviselje. Alig hagyta el az emelvényt, a függöny mögött összeesett. A leghozzáértőbb és leggondosabb orvosi segítség is csak hónapok múlva tudta úgy-ahogy munkaképessé formálni.

⃰

A cselekvő ember döntései számtalanszor fogaskerékszerűen kapcsolódó, s mégis egymásnak merőben ellenmondó szempontok mérlegelésével, az idő vasmarkának szorításában születnek. Ám az utólagos visszatekintőnek már jóval több lehetősége van a higgadt mérlegelésre, a biztos eligazodásra. És ilyen lehet maga a tettét megcselekedett egyén is.

Szekfű Gyula 1946 szeptember második felében Kornfeld Móric barátjához írt levelében így tekintett vissza nagy fontosságú döntéseire: „ A moszkvai dolgot nem sok habozás után fogadtam el, - Budapest ostroma végén már rájöttem arra, hogy – hacsak újabb világháború nem lesz – a mi sorsunkra a Szovjetunió lesz döntő befolyással. (Kiemelés – P.P.) Ezzel tisztában voltam, s amint elkezdtem újra tanítani, hozzákezdtem a két világháború közti magyar történelem megírásához (képviselőházi naplók, újságok stb. olvasásához…). S akkor jött a négy párt felhívása, az oroszoktól is támogatva, hogy Moszkvába menjek. Ez volt a második evidens lehetőség életemben, hogy elveimet ne csak írásban terjesszem. Te tudod, hogy az elsőt, az isztambuli hívást nem utasítottam ugyan el, de nem is szorgalmaztam eléggé, - s itthon maradtam. Most erre az új lehetőségre megszólalt a lelkiismeretem, és hogy másodszor elutasítani a könyvek elhagyását gyávaság is lenne. Tárgyilag pedig: meggyőződésem, hogy az ország érdeke, hogy a Szovjet lássa, hogy akarunk melléje állni, s főként, hogy a polgáriak, a szellem emberei, s a katolikus sem ellenség többé. Hiszem, hogy az oroszok így is fogták fel, sajnos a hazai fejlemények, elsősorban a katolikusok, az én bizonyításom hitelét azóta is megtépázták. Ma, végül is, a jobboldaliak tiszta kommunistának és árulónak tartanak – egy öreg fasiszta szeretne már jelen lenni az akasztásomon, a baloldaliak persze konzervatívnak, úgyhogy megint meg vagyok győződve, hogy jó úton járok, mert minden oldal helyteleníti. ”

⃰

Évtizedek suhantak tova, rendszerek hullottak a semmibe. Mindezeken túli távolban a történész döbbenten konstatálja nagy elődje kiemelt vallomását: Budapest ostroma végén jött csak rá arra, ami akkor már nagyon sokaknak evidencia volt. Azt, hogy osztálya ilyen vak volt, azt már régen tudtunk. De hogy ő is? Az mélyen lehangoló. Hiszen akkor már bő három esztendeje mögötte a Népszava karácsonyi számában írt nevezetes cikke. Három esztendeje már megtörtént visszavonulása a Történelmi Emlékbizottság elvállalt elnöki posztjáról. Úgy tudtuk, azért vonult vissza, mert a belügyminiszter figyelmeztette, ne legyen szellemi előkészítője egy kommunista rendszernek. Sok itt a bizonytalanság, de az megmásíthatatlan tény, hogy az emlékbizottság 1942. március elsején publikált névsorában lámpással sem látható a neve. 

Két dolog ellenben feltétlenül kedvező. Az egyik az, s ily világossággal az csak ebből a levélből világlik ki, hogy a tervezett angliai útnak igen erős volt a közösségi oldala. Legyen végre ennek az országnak a béketárgyaláson erős aduja arra, hogy a győztesek ne kezeljenek bennünket úgy, mint 1918 után tették. Most ne a tudottat hánytorgassuk fel. Tudniillik, hogy ez 1947-ben is lehetetlenség volt. Ám 1943-ban legalább volt egy magyar Külügyminisztérium, ahol voltak, akik hajlottak erre a gondolkodásra. És volt egy nagy név, melynek viselője kész volt a misszióra.

A másik sem kisebb jelentőségű. Ha késve is vette tudomásul, hogy mi lesz hazája sorsa 1945 után, ám a pillanat bekövetkeztétől tisztában volt azzal, hogy új Zápolya-korba érkezett az ország. Tehát nemhogy haszna, nemhogy érdeke nem fűződött a moszkvai emisszáriusi szerep elvállalásához, hanem az várhatóan szörnyű belső küzdelmekbe fogja taszítani, mégis igent mondott. Igent mondott, mert tudta: az ország érdeke, hogy a Szovjet lássa, hogy akarunk melléje állni, s főként, hogy a polgáriak, a szellem emberei, s a katolikus sem ellenség többé.

Jó, rendben van, akkor ez csak saját magának hozott belső békét, tettének nemességét nem értették meg. 

De vajon még mindig nem lehet a sárdobálást abbahagyni?