Gondolatok Ungváry Krisztián „Hősök?  A budapesti csata német katonai elitje” című könyve kapcsán

Sebes Gábor írása

Ungváry Krisztián új kötetében a budapesti ostromgyűrűből 1945 kitörő, magas német katonai kitüntetésekkel elismert német katonáknak állít emléket. Ugyanakkor vívódik kutatása tárgyával, nem tud összefüggő magyarázatot adni arra, hogy 2019-ben miért és milyen tanulsággal szolgálhat az olvasó számára a kitüntetett, jobbára a Waffen-SS-ben harcoló tisztek példája.

A könyv címében kérdőjelet tesz a hősök után, magában a szövegben idézőjelbe teszi a hősöket: „Egy háborúban nem idealizálható hősök szoktak részt venni, hanem esendő emberek. … Könyvem fókuszában formálisan »hősök«, valójában azonban hús-vér emberek szerepelnek. Esendőségeik és erényeik csak együtt kezelhetők.” Mégis éveket szánt azon katonák haditettei és életrajza, valamint budapesti tevékenysége felkutatására és megörökítésére, akiket a náci rendszer bátorságukért vagy politikai okokból kitüntetésre érdemesnek tartott.

Az Index internetes portálon 2016 februárjában Kitörés alulnézetből címmel megjelent interjújában Ungváry mindenkit elítélt, aki rajta kívül megemlékezni merészel a kitörésben részt vevőkről:

„Hetven évvel a háború vége után tényleg ideje volna eljutni legalább annak belátásáig, hogy Hitler „Európa Erődje“ finoman szólva sem az európai értékrendet jelentette, helyette viszont tartalmazta mindazt, amit a történetírás Auschwitz, Mauthausen és Ravensbrück néven ismer, nem beszélve a Duna-parti nyilas vérengzésekről. Természetesen erről a kitörés során elpusztult katonák nem tehetnek, de ettől a probléma még adott. …. Az az emlékezetkultúra, amely ebből az eseményből hősies mítoszt kreál, valójában azok emlékét is arcul csapja, akikre emlékeztetni kíván.” „Oda jutottunk, hogy ma már nem csak neonáci szervezetek olvasata az, hogy  itt a »hősies helytállás« minősített esetéről van szó.”  

Ungváry ugyanakkor saját maga is szervez emlékfutást február 11-re időzítve. Annyira nem tudja leplezni a bátor katonák iránti elismerését, hogy botcsinálta időutazóként tanácsot ad a náci vezérkarnak: „Azok, akik az akció során nagyobb harccsoportot vezettek, mindenképp megérdemeltek volna egy látható elismerést azon kívül is, hogy a kitörés napjait beszámolták a »közelharcnapok« közé, és ezzel esetleg elnyerhették a Közelharcpánt aktuális fokozatát.”

Mi a különbség a „hősies mítosz kreálása” és a katonai elitnek nevezetteknek az események után 75 évvel emléket állító könyv között? Csak ő tudhatja. Mindenesetre fizetőképes keresletre csak azok részéről számíthat, akiket minden fórumon elítél és szélsőjobboldalinak bélyegez.

Fontos kérdés magának a kitörésnek a minősítése is: hősies kísérlet volt vagy értelmetlen vérontás? Ungvárytól erre is hiába várunk választ. A 24.hu portálon 2019 februárjában Hullarablás a köztévében címmel megjelent interjújában ezt mondta: „Akik a hadikórházakban maradtak vagy harc nélkül, elsősorban kötelékben vagy nagyobb csoportokban megadták magukat, összehasonlíthatatlanul nagyobb eséllyel élték túl a hadifogságot, mint azok, akik a fogságba esés előtt a több napos étlen-szomjan meneteléssel és sebesüléssel járó harcot választották.”

Ugyanakkor ezt is megállapítja: „A német katonák többségének meggyőződése volt, hogy a hadifogság a halált jelenti. Ebben nem teljesen tévedtek, mert a hadifoglyok lemészárlása a Vörös Hadsereg bevett gyakorlata volt.” (A kitörés alulnézetből)

A könyvben is ír ilyen atrocitásról: „A csoport (magukat megadó foglyok – S. G.) lemészárlása minden bizonnyal azzal függött össze, hogy a bekerítő csapatokat tűzzel fogadták”.

Érdekes a fő érve a kitörés megítéléséhez: „Az ügy abszurditása, hogy mindez nem az érintettek esküje értelmében, hanem annak ellenére történt. Hitler ugyanis mindenféle kitörést megtiltott”. Ha valami abszurd, akkor az, hogy felrója a kitörést elrendelőknek Hitler utasításának megszegését. Hitler ugyanis arra adott utasítást, hogy az utolsó emberig harcoljanak, nem arra, hogy kitörés helyett inkább adják meg magukat. Ami a megadás lehetséges következményeit illeti: az I. világháborúban az orosz fogságba esett németek 40%-a halt meg. A Vörös Hadsereg a II. világháborúban 3,2 – 3,6 millió német katonát vetett szovjet hadifogságba. 1,1 millió közülük meghalt. A könyvben szereplők közül sokan öt-tíz évnyi kényszermunka után jutottak haza.

Hát legyen, olvassunk akkor azok haditetteiről, akik a náci birodalom védelmére esküdtek fel, és értelmetlenül, Hitler utasítását megszegve kitörtek az ostromgyűrűből. Igen ám, de újabb morális dilemmába ütközünk: „Kevéssé köztudott viszont, hogy az itt megsemmisült német egységek egy része korábban tömeggyilkosságok sorozatát követte el”. Ungváry azzal mászik ki a slamasztikából, hogy az ezekben az egységekben szolgáló tisztek életrajzának ismertetésénél kötelességszerűen megjegyzi, hogy nincs adat arra, hogy az illető részt vett volna a vérengzésekben. Például: „Von Hehn 1941 nyarától az Einsatzgruppe 6. Einsatzkommmandójában tevékenykedett. Ez az egység tömeggyilkosságok sorozatát követte el (az év végéig 95 ezer személy megsemmisítését jelentették feletteseiknek, ennek mintegy harmada a Kijev melletti Babij Jarhoz köthető), arra azonban nincsen adat, hogy maga Hehn milyen módon vett részt a mészárlásokban.” Vagy: „A legóvatosabb állítás is az, hogy aki 1941-ben az SS-lovashadosztály tagja volt, az minimum hallhatta, láthatta és szagolhatta ezeknek a gyilkosságoknak a következményeit”.

Hiszen, mint azt a Historiográfiai és módszertani megjegyzésekben leírta, „..az ilyen művek ((a vezető személyiségek életrajza – S. G.) kapcsán komoly olvasói és politikai igény jelentkezik a bemutatottak glorifikálására, vagy éppen ellenkezőleg: szégyenpadra ültetésére, anélkül, hogy részletekbe menően tárgyalják felelősségük mértékét, illetve emberi vonásaikat”.

Valóban, ha nincs adat valakinek a személyes felelősségéről, akkor nem lehet elítélni. Hacsak… hacsak nem szerepel egy titkosszolgálat nyilvántartásában, mert akkor Ungváryt magával sodorja a más írásait is átható ítélkezési szenvedély. „A városban a Gestapo már korábban is százas nagyságrendet megközelítő és komoly társadalmi pozíciókkal rendelkező besúgóhálózattal rendelkezett, közéjük tartozott  Brunswik György, Horthy útimarsallja vagy éppen Hevesi Ferenc főrabbi” – írja. (Az interneten megjelent cikke szerint már 1941 szeptemberétől! (Qubit, 08.03.))

Velük – különösen a főrabbival – nem kell olyan méltányosnak lenni, mint a Waffen-SS tisztjeivel. Nem kell részleteiben vizsgálni, kit súgtak be, ha besúgtak, és miért. Ungváry folytatja azt a gyakorlatát, hogy neves vagy magas állású embereket megvádol a titkosszolgálattal való együttműködéssel akkor is, ha az együttműködés tartalmáról vagy okairól semmilyen adat nem maradt fenn, csak annyit tudni, hogy az illető szerepel a nyilvántartásban. Hevesinek számos tanítványa és kollégája élt a megszállt területeken, nyilvánvalóan könnyű célpontja volt a zsarolásnak; de lehettek olyan illúziói is, hogy együttműködést színlelve többet tudhat meg a nácik szándékairól. Ungvárytól hiába várunk erre vonatkozó információkat. Besúgó volt és kész. Pedig megérdemelné az együtt érző vizsgálatot, hiszen életveszélyben volt a német megszállás alatt – a koncentrációs táborokkal érvelő Ungváry ne tudná ezt?

Végezetül néhány megjegyzés: az ágyúkat nem átmérőjükkel, hanem űrméretükkel jellemezzük. A kitüntetések megnevezéséhez: a Spange magyarul nem pánt, hanem jelvény, így a Közelharcpánt, a Vaskereszt ismétlőpántja, illetve a Becsületlappánt néven nevezett kitüntetések mind jelvények. Az utóbbi helyesen a Dicsőséglappal járó jelvény, hiszen viselőjét megnevezték a hadsereg hivatalos közlönyének (Heeres-Verordnungsblatt) mellékletét képező dicsőséglapon. Olyannyira nem a pánt volt a lényeg, hogy a jelvénynek a másodosztályú Vaskereszt szalagján történő viselése is szabályos volt. Az Anerkennungsschreiben des Oberbefehlhabers des Heeres helyesen Anerkennungsurkunde stb. Fordítása pedig „a szárazföldi haderő főparancsnokának elismerő oklevele”, nem „a szárazföldi haderő elismerési okirata”.