A színházi túlsúly ügyében

Pozsgai Zsolt Balázs Béla-díjas rendező, író cikke

L. Simon Lászlónak a Mandiner hetilapban megjelent gondolataival egyetértek, de némi kiegészítéssel élnék. Való igaz, hogy a mai kulturális közéletben, a támogatásokról, Tao-ról szóló vitákban túlsúlyba került a színház, és kicsit úgy tűnt, ez legfontosabb terep.

Ez azért is lehet, mert bennünk, akik megéltünk már olyan időszakot is, amikor a magyar színház lényegesen magasabb értékszinten állt – működik egy reflex, ami egyébként már régóta nem indokolt. A színház valójában nem csupán egy tér, ahová valamely érthetetlen okból évezredek óta fellép pár ember, és úgy tesz, mintha azok, akik nézik őket, nem lennének ott. A színház jó esetben többféle művészeti ág és kulturális terület összegzése. Volt olyan időszak, amikor élő kapcsolatban állt az íróval, az irodalommal. A színházak fontosnak tartották, hogy az írók ismerjék a társulatot, együtt dolgozzanak, és számukra készítsenek drámákat, vagy adaptációt. Élő kapcsolata volt ezen keresztül a fordítókkal, szerkesztőkkel is, vagyis lefedte az élő irodalom egy részét. Nyitott volt a képzőművészet felé, a díszlet és jelmeztervezők rendszerint képzett szakemberek, vagy elismert képzőművészek voltak, akik megálmodták, megemelték a teret és a látványt a játékhoz. Tehát nyitott volt egy más művészet ág felé.

Ma a színházak nagy részében a látvány és a jelmez a „majd megoldjuk”, vagy „majd csinálom én”, vagy „mi van a raktárban” kérdése. A közművelődési területen a színházi tevékenység a közösségi élet egyik meghatározó formája volt. Nem csupán az amatőr színjátszók működésével, hanem olyan színházpedagógiai eseményekkel, melyek a közösséget a színház tanulságainak megismertetésével fejlesztették. A könyvtárak is élő kapcsolatban voltak különösen vidéken a helyi színházakkal, a város lakossága által ismert művészek bevonásával felolvasóestek, találkozók keretében húzták be a könyvtár holdudvarába azokat is, akik addig ritkán jártak be.

Az utazószínházak repertoárja a művelődési házakban egy meglehetősen keskeny szórakoztatásra korlátozódik, inkább rendezvény, mint színház szinten. Szerencse és kivétel, ha vannak még olyan megrögzött közművelődési szakemberek, akik a szórakoztatásban is színvonalas értékelvet követnek. Volt rá számos példa, hogy a múzeum és a színház is közös programokat szervezett, a színház eszközeivel népszerűsítve az adott gyűjteményt, vagy kiállítást. Legutóbbi példa a Gödöllői Királyi Kastélyban a Barokk Színház feltámasztása, és ott új kortárs drámák bemutatása. De emlékezhetünk a színház élő kapcsolatára a televízióval és a filmmel. Nem csak előadások felvételének műsorra tűzése történik meg, hanem sikeres színpadi anyag alapján sikeres, értékes film készül. És egymást népszerűsítette a színház és a televízió.  És ismét itt egy társművészet.

Amennyiben tehát a színház nem korlátozódik az amerikai számítógéppel összerakott színművek, vagy aktuális politikai pamfletek  bemutatására, szólhat elvben az összművészeti ágak, a köznevelés, a közművelődés nevében. 1848-ban a Bánk bán – nal ünnepeltek a forradalmárok, és nem egy kiállítást nyitottak meg. Az előző rendszer alatt az értelmiség  a színházak előadásaitól kapta meg a szellemi ellenálláshoz szükséges erőt. A rendszerváltás után magam is egy munkástüntetés szónokaként a Thália Színház színpadán állhattam, és nem a Műcsarnokba mentünk. A színház tehát boldogabb korokban a kulturális, művészeti problémák megjelenítésének terepe. És képviselheti a társművészetek és a közművelődés érdekeit. Ha szükség lenne ma arra a tapasztalatra, amit ezen a területen jópáran összegyűjtöttek, akkor L. Simon László kérdéseinek egy részére eleve adott lenne a válasz. Ám mivel ma valamiféle riadalmat kelt a hozzáértés és a szakértelem, a kérdés akadémikus. És így a szerzőnek maradéktalanul igaza van.

Ez a színház, ami most van - túlzottan önmagára koncentrál, de így is még elfogadható mennyiségű értéket teremt. A Magyar Kultúra Napja alkalmából egy tévés beszélgetésre elvittem példának a hétköznapi, budapesti kulturális kínálatot – elképesztő mennyiség, úgy tűnik, a számtalan vita ellenére ez a terület működik. És valóban, a „ki mennyit kapott és miért a színházi támogatás során” helyett én is inkább arra fordítanék kellő figyelmet, hogy ezen jeles napon a pécsi közművelődési, könyvtári, levéltári, múzeumi szakemberek feketébe öltöznek jogos elkeseredésükben.

Az pedig, hogy „kié a kultúra” – ostoba kérdés. Tisztázni kell a kultúra fogalmát, lehetőleg időtálló elméletek alapján, hogy belássuk, mennyire az. Politikus lehet író, karvezető, kiállítás szervező, kulturális tevékenységet is végző szakember, miért ne lehetne? De természetesen nem a politikai helyzetétől érték, amit tesz. Nem is ezzel van a gond, hanem amikor a politikus rávesz művészeket, írókat, szerkesztőket arra, hogy kizárólag az  ő általa képviselt napi politikai vonalat szolgálják pénzért, elismerésért, állásért, másért. A legfontosabb művészeti elvet, a belső, személyes szabadság megélését és felmutatását veszi el tőle. Kártékony, ha erre a területre tehetséges művészembert csábít, mert rendszerint végleg  megreked az adott személyben valami, és elveszítjük, mint művészt. Ha pedig dilettánt, akkor még nagyobb a baj. Az utóbbi időben nagy számban ismerhetünk erre példákat.

Összefoglalva: a színház mindig is terepe volt a társművészetek, a közművelődés, a társadalmi változások, egyáltalán a napi emberi létezés megjelenítésének mióta feltalálták. 

Alkalmas „edény” /mondták rá a régi görögök/ volt és lehetne.

De összetörtük.

Most vagy szép gondosan meg kellene ragasztani, vagy kidobni, és készíteni másikat.