Válasz a Liget-projektet ért konzervatív kritikára

„Divatos szöveg volt egykor, hogy »a Fidesz nem szereti Budapestet«. Ehhez képest páratlan lendülettel dőlt az állami forrás a városfejlesztésbe az elmúlt években. Éppen ebben az elmúlt kilenc fideszes évben kezdtek begyógyulni a szocializmusnak a városon ütött sebei. A Kossuth tér, amely az Országház előtt évekig parkolóként működött, körbesétálható lett, a Duna ezen a szakaszon szervesült a várossal, a tér méltó lett a középpontjában álló épülethez. A Moszkva/Széll Kálmán tér szintén felfrissült. Nekem az egyik legderűsebb pillanatot talán az okozta, amikor végre úgy érkeztem a kisfiammal néhány éve az Állatkerthez, hogy konstatáltam: eltüntették a bejárattal szembeni parkszakaszt uraló bódésort, ahol harmadlagos frissességű perecet, gusztustalan formájú léggömböket és messziről bűzlő vízben tárolt kukoricát árultak évtizedeken át. Ma szép pavilonok állnak ugyanott, s mindinkább érezni vélem Nemes-Nagy Ágnes gyönyörű sorát: »reám szőtték a várost«.

Minden megvalósult beruházás után lehet persze ötletelni, hogy szebben, jobban is elkészülhetett volna. Sőt – képzeletünket szabadjára engedve – szögezzük le: ez elméletileg biztosan így is van. Ám megcsinálni valamit, nem feltétlen mindenki által üdvözítőnek gondolt módon, de érvényesen, az már nagyon is jó – főként, ha figyelembe vesszük azt a számtalan elvetélt tervet, amelyben oly »gazdagok« vagyunk. 2010 előtt is volt persze kormányzati elképzelés a Kossuth tér rendbe hozatalára. Csupán nem lett belőle semmi. Nekem volt szerencsém látni Janesch Péter szép ívű, kitűnő terveit a Nyugati pályaudvar mögé elképzelt kormányzati negyedre. A rajzok mesteriek voltak. Csupán nem lett belőlük semmi. A Margit-szigetről nyilván húsz éve is volt képzet, hogy tenni kellene vele valamit, de megvalósító akarat most lett hozzá.

Régi korok szépsége újra úgy ragyog, mint egykoron: érdemes megnézni a a Zugligeti úti lóvasút-végállomást, vagy a városligeti Millennium Háza épületét. A régi Váci utca, az Egyetem tér környékén sétálva olyan érzése van annak, aki nem járt itt tíz éve, mintha egy új városrészbe csöppent volna, s ugyanez az élmény vár azokra is, akik a Vásárcsarnok és a Corvinus Egyetem körüli utcákon, tereken sétálnak. 2013-ban elkészült Taraczky Dániel gyönyörű tervei alapján a Budapest Music Center, amely Gőz László elképzelései alapján hamarosan egy modern operaházzal bővül. Felújították a Zeneakadémiát, a Vigadó épületét, megépült a MOME campusa, amely San Franciscótól Melbourne-ig bárhol állhatna, összképében és készségeivel világszínvonalú kortárs épület. Ezzel párhuzamosan rövidesen elkészül az Operaház Eiffel-műhelyháza és az Operaház rekonstrukciója is befejeződik 2021-ben. (Az Operaház építésére Ferenc József egyébiránt 1873-ban adta hozzájárulását. Azt beszélik, hogy egyetlen feltétele volt csupán: a pesti épület nem lehet nagyobb a bécsinél. A legenda szerint, amikor a megnyitón meglátta az épületet, így szólt: tényleg nem lett nagyobb. Csak azt felejtette el mondani, hogy szebb sem lehet.)

A rendkívüli kulturális beruházási dömping szinte kizárólag állami pénzből és akaratból készült el, de Budapest megújhodásában kiemelt szerepet játszik az ingatlanpiaci válság után a városba ismét roppant méretekben befektető magántőke is. S persze bőven akad még tennivaló, messze a teljesség igénye nélkül, csupán, ami személy szerint nekem fontos: a Körút házainak rendbehozatala, a csúf portálok kiűzése, a Citadella rendbehozatala, a digitális Budapest kiépítése és működtetése.

Mindazt tehát, ami az elmúlt években menővé tette a megújuló Budapestet, nem egyszerűen meg kellett álmodni, de meg is kellett valósítani. A város intenzív megújításának és fejlesztésének egyik központja és jelképe a Városliget. Említsük itt meg azért: a Liget átfogó megújításának megtervezése érdekében a rendszerváltást követő két évtizedben senki nem emelt fel egyetlen ceruzát sem a Főváros részéről, mint ahogy a »ligetvédelemben« ma oly eminens buzgalmat mutatók sem álltak ki semmilyen formában az egyre jobban lepusztuló park védelmében…

A Liget Budapest-projekt alapvetése, hogy a hagyományok iránti legmélyebb tisztelettel, de egyben a XXI. századi világszínvonalat jelentő módon kell megújítani a Városligetet. Annál nem lehetett volna nemesebb és okosabb konzervatív útját választani a megújításnak, minthogy csak arra figyel a projekt, ami a Városliget legsajátabb karaktere, s annak megfelelően valósul meg az értékőrzés és fejlesztés. Vagyis a Ligetet a saját hagyományai alapján, nem pedig úgy kell megóvni és fejleszteni, ahogy a világ bármely más, a Liget-projektre nézve rosszalló összehasonlításban citálni szokott közparkját kellene (többnyire Central Park, Hyde Park vagy fordítva), mondván: micsoda skandalum lenne, ha bárki is a Liget projekthez hasonlóan próbálna ott épületeket beleépíteni a parkba. 

Ez talán az egyik legismertebb ellenérv a budapesti projekttel szemben, s bizony sokan a világot járt polgárok közül bólintanak ilyenkor: hát igen, ez azért nehezen elképzelhető. Ezzel a példálózgatással, tudniillik, hogy micsoda őrültség épületeket a parkba helyezni, csak egyetlen, ám perdöntő baj van: a Városliget már több mint száz éve ilyen. 

Annyi épület, olyan gazdag intézményi kínálat van benne – és nem körülötte – mint egyetlen más európai közparkban sem. Ezek a kiváló minőségű – és a most tervezett intézményeknél akár nagyobb alapterületet elfoglaló vagy épp magasabbra nyúló, kultúrát és rekreációt nyújtó – épületek az Állatkerttől a Vajdahunyad-váron és a Műjégpályán át a Szépművészeti Múzeumig ott »üvöltöznek« a Városligetben bizony immár több mint egy évszázada – hogy Gulyás Andrásnak a Válasz Online hasábjain megjelent írásából a Ligetbe tervezett új épületekre vonatkozó metaforát kölcsönvegyem. Valahogy mégiscsak megnyerő lehet a hangjuk, hiszen miattuk vált a Liget látogatott, népszerű közparkunkká, elsősorban miattuk jönnek ide a város, sőt az ország legtávolabbi szegletéből is az emberek – ilyen vonzereje egyetlen másik városi parkunknak nincs.

A Gulyás által hivatkozott Roger Scruton pedig kétségkívül izgalmas gondolkodó, ráadásul szórakoztatóan ír, Londonban azonban, ahol hol egy Tulipán, hol egy Uborka nő ki a földből, s kétévenként új építészeti remekművek teremnek, más alapja van a heves újépület-ellenességnek, mint ott, ahol csupán évszázadonként.

Ha tehát bárki is hozzáfog a Városliget átfogó megújításához, annak arra kell törekednie, hogy a Városliget pont ezt a minden más európai közparktól különböző, csak rá jellemző, gazdag intézményi szövetet is magába foglaló karakterét, értékeit őrizze meg és fogalmazza újra a legkorszerűbb, XXI. századi megoldásokkal! Ebben talán szabadelvű és konzervatív egyaránt egyetérthet: ne akarjuk doktriner módon mássá tenni a Ligetet, mint ami.

A Liget-projekt célja dióhéjban, hogy a város centrumában lévő százhektáros területen a diszfunkcionális, szocialista épületeket elbontja, a lepusztult parki környezetet felújítja, a zöldfelület nagyságát növeli és a város legbarátságosabb tájépítészeti területét hozza létre, beleszőve – az értékes régi épületek felújításával és a lebontott épületek vagy éppen lebetonozott parkolófelületek helyén megvalósuló új épületekkel – egy olyan kulturális negyedet, amely az itt élők számára is rendkívüli érték, de egyúttal versenyképessé teszi a bécsi vagy éppen az amszterdami múzeumnegyeddel.”