Hogyan mondjunk mesét?

„Ma is lehet még mesét gyűjteni? És ha igen, hol?

Lehet, még mindig vannak eredeti népmeséket őrző idős emberek. Könnyebb persze a Kárpát-medence peremterületein gyűjteni, ott, ahol tovább fennmaradtak az archaikusabb életkörülmények, ezért a hagyományos kultúra, az elbeszélő kultúra is tovább maradt zártabb. Azonban nem kell mindig Moldvára vagy a délvidéki szórványmagyarságra gondolni – itt van például az imént említett arlói Csipkés Vilmos bácsi, aki idén kapta meg a Népművészet mestere címet, vagy éppen a herencsényi Bartus Teri néni, aki ugyancsak nagy mesélő. Biztosan élnek köztünk mások is, akik megérdemelnék a kitüntetéseket.

Gyűjtenek is a néprajzosok, egyéni kutatóutakon is, de például a Meseszó Egyesület tagjai csoportosan járnak egy-egy mesemondó mesterhez, mert szeretnék feltérképezni a magyar nyelvű mesemondókat a Kárpát-medencében. Ha valaki szeretne elindulni, persze először tájékozódni kell, hogy hol hallottak olyan idős férfiről, asszonyról, aki jó mesemondó, jó történetmondó hírében áll, vagy akinek az anyja, apja volt jó mesélő, felkeresni, kedvesen megközelíteni, megbarátkozni vele… Előny, ha valaki kellő kíváncsisággal, nem egyfajta városi, leereszkedő magatartással megy kérdezősködni, beszélgetni, hanem azt érzékeltetve, hogy amit az illető tud, az a mese, történet, szokás, ének, az érték a számunkra. Több idős embernek adta vissza az életkedvét az, hogy a néprajzosok, és rajtuk keresztül sok-sok érdeklődő, tanárok, iskolások számítottak rá, a tudására, hogy abban a tudatban lehetett, hogy továbbadja az örökségét.

Mi lehet ma a mese szerepe?

Nehéz röviden összefoglalni ezt. A jó mese, a népmese leköt gyerekeket, felnőtteket, szórakoztat, megmozgatja a fantáziánkat, gyönyörködhetünk a szép és régies nyelvezetében, a mesei logika, a mesei törvények sajátságaiban. Ha nem „csak” élvezni akarjuk éppen, hanem tanulmányozzuk, akkor érdekes kultúrtörténeti emlékeket és párhuzamokat fedezhetünk fel, történeti korokat és egyidejű, de különböző nyelvű kultúrákat köt össze.”