„Talán tizenhat éves lehettem, amikor a gimnáziumban először tanultunk a náci Németország rémtetteiről. A pogromokról, a koncentrációs táborba hurcolt több millió zsidó ember kiirtásáról. Édesapám korábban csak annyit mesélt nekem »azokról az időkről«, hogy fegyvertelen katonaként megfordult a Donnál, és együtt raboskodott Radnótival. Anya múltjáról annyit tudtam, hogy ő is járt valami táborban, repülőgépeket szereltek Hitlernek. Tizenévesen nem értettem, hogyan fordulhatott elő, hogy az a sok százezer ember birkaként beszállt a vagonokba, és nem tiltakozott, nem ragadott fegyvert. Meghaltak volna, mondta apám. Így is meghaltak, vágtam rá én.
1980-ban, berlini tudósítóként, megrázó élményt jelentett számomra, ahogyan az NSZK-beli tévéállomások egymással versengve szembesítették az akkori fiatalokat a még élő apák, nagyapák nemzedékével. Nem volt olyan beszélgetés, amelyben ne tette volna fel valaki a kérdést: hogyan engedhettétek meg mindezt? A hétköznapok rohanásában sokszor meg sem fordul a fejünkben, hogy valami nincs rendjén körülöttünk. Hogy meg kellene állni, és feltenni a kérdést a politika formálóinak: jó lesz ez így? Hová vezet, ha lépésről lépésre lecsippentenek egy kicsit a jogainkból? Átírják az alkotmányunkat, átszabják a választási rendszert. Ha egyszer csak azt látjuk, hogy ripsz-ropsz pártkatonák pottyannak minden közpozícióba, hivatalba, hatósághoz. Csak megvonjuk a vállunkat.