Magyar Péter, az újságírók, meg a kínos emlékű Erzsi néni
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
Nem nevezném például minimálprogramnak, hogy az egyetemek nők előtti teljes megnyitását követelték. Interjú.
„A Kádár-kori történetírásban és még a rendszerváltás után is úgy tüntették fel a Horthy-korszakot, mint amely a női emancipáció szempontjából stagnálás vagy inkább visszalépés volt. Szerzőtársával, Sipos Balázs történésszel írt könyvük, a »Modern, diplomás nő a Horthy-korban« árnyalja és hitelesebbé teszi ezt a képet.
Amikor mi az elsődleges forrásokat elkezdtük kutatni – például a statisztikákat, a nők helyzetével foglalkozó folyóiratokat, a parlamenti beszédeket, a törvényeket – meglepve láttuk, hogy a korábbi értékelés mennyire nem helytálló.
Milyen kép rajzolódott ki ön előtt a Horthy-korszak nőmozgalmairól? Milyen fő irányzatok jutottak érvényre abban a korban?
Az I. világháború előtt meghatározó szerepet vitt a Bédy-Schwimmer Róza nevéhez köthető liberális Feminista Egyesület. Ám a háború után elvesztették társadalmi lehetőségeiket, visszahúzódtak, két vezetőjük külföldre ment. Az ő törekvéseiket csak részben vitték tovább Bródy Ernőné szintén liberálisnak nevezhető egyesületei és lapjuk, a Dolgozó Asszonyok Lapja.
A két háború közötti társadalmi berendezkedés inkább a konzervatív nőmozgalmaknak engedett teret, amelyek nem a korábbi feminista mozgalom internacionalista és némiképp »férfias« vonulatát vállalták, hanem nőies, anyai és nemzeti alapú emancipációs törekvéseket képviseltek.
Fontosnak tartották, hogy a nők munkáját a férfiakéval egyenlő mértékben megbecsüljék, hogy a nők előtt is teljesen megnyissák az egyetemi képzést és megkapják a szavazati jogot. Például azok az egyetemet és főiskolát végzett nők, akik a Magyar Női Szemle című közéleti folyóirat értelmiségi holdudvarához tartoztak, meg akarták mutatni a társadalomnak, hogy a nők értelmiségi szakmai karrierje nincs ellentétben azzal, hogy családanyák. Az ő szervezetüket Magyaryné Techert Margit fogta össze.
Részben mellettük, de inkább velük szemben pedig ott volt a korszak legnagyobb létszámú, legkonzervatívabb női ernyőszervezete, a Tormay Cécile nevével fémjelzett MANSZ, vagyis a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége – az ő lapjuk volt A Magyar Asszony. Tagszervezetei a kormányzat revizionista politikáját és reprezentációját támogatták, és nagyjából egységesen képviselték az »asszonyok maradjanak otthon«-elvárást, amelyet a nemzetvédelemmel indokoltak elsősorban. Persze rajtuk kívül még sok kisebb női egyesület volt. A tevékeny, társadalomért tenni akaró nő képét közvetítették a nem érdekérvényesítő célú, hanem pl. jótékonysági csoportok, valamint a nőknek szóló sajtótermékek is.
Több történész a »feminista« megnevezést csak a liberális vagy szociáldemokrata női aktivistákra alkalmazza, mondván, hogy ők képviselték a nők valódi, teljes egyenjogúsítási törekvéseit. A konzervatív női aktivizmus szerintük csak »minimálprogramért«, részeredményekért küzdött, miközben elfogadta a hagyományos női szerepeket. Ön szerint megfelel ez a valóságnak?
Mesterségesnek érzem ezt az elkülönítést, hiszen a konzervatív női aktivisták is feministának nevezték magukat, igaz, elhatárolódtak a feminizmus harcos, »országrombolónak« tartott szüfrazsett-ágától. Társadalomjobbító törekvésüknek a hátrányos helyzetű nők és gyerekek felemelése volt a célja, de támogatták a nehéz sorsú férfiakat is, és nagyon a szívükön viselték a trianoni döntéssel megcsonkított ország sorsát. Nem nevezném például »minimálprogramnak«, hogy az egyetemek nők előtti teljes megnyitását követelték; vagy, hogy a tanult nő folytathassa szakmáját, hivatását házassága után is. Használhatjuk rájuk is a feminista kifejezést, tiszteletben tartva a munkájukat és azt, hogy ők is így tekintettek magukra.”