Igazi keresztények, szevasztok!

„Beindult a bezzegkeresztény kurzus, ha már a bezzegkonzervatív kísérletet az unalom a feledés homályába száműzte. A bátor kritikusok szerint a jobboldali kormányzó pártok nem viselhetik a »keresztény« jelzőt, mert méltatlanná váltak rá. Ezek szerint egy tucat értelmiségi papírt szerzett arról (már megint), hogy megmondja, ki a jó keresztény és ki nem az.

Mint mindig, most sem a retorikai erőlködés a fontos, hanem a mögötte meghúzódó előfeltevések, amelyek számot adnak arról, hogy a kritikusok milyen kevéssé ismerik azt a vallást, amelyre büszkén hivatkoznak.

Az apropó – most legalábbis – a győri polgármester esete, akitől hiába vált meg a Fidesz, úgy tűnik, a felelősség kollektív. E logika szerint ha egy közösség egy tagja elkövet valami bűnt, az egész közösség érdemtelenné válik a hitelességre, vagy hogy egy címkét viseljen. De szakadjunk is el a polgármester esetétől, mert maga az észjárás kicsit messzebbre vezet.

Mármost a magára értelmiségként hivatkozó kritika vagy hiányos ismeretekkel rendelkezik a kereszténységgel kapcsolatban, esetleg ijesztően buta (látens vagy manifeszt) ateista, vagy pedig eretnek nézeteket vall. Az okfejtés ugyanis már az egyén szintjén sem stimmel.

Utóbbi ugyanis előfeltételezi a morálisan tökéletes embert, amelyet viszont pont a kereszténység nem ismer. Az eredendő bűnt ismeri (szegény fundamentalisták és eretnekek, ha nem is feltétlenül találják meg a Szentírásban így, talán elfogadják), nem is beszélve a concupiscentiáról (ennek meg majd utánanéz a bátran kritikus, művelt értelmiségi). Amennyiben a mélyen tisztelt értelmiségi bűnöktől mentes, erkölcsileg tökéletes embert feltételez – aki kényszerek, tanítás és forum externum nélkül képes helyes döntésre –, annyiban minimum klasszikus eretnek, de leginkább nem keresztény.

Ha ugyanis ilyen létezne, semmi szükség nem lett volna kinyilatkoztatásra, sem megváltásra, sem vallási intézményekre és hasonlókra. Akár varázslatos megvilágosodás, akár csalhatatlan értelme révén az ember ebben az esetben képes lenne mindig helyesen dönteni.

Arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett a fenti előfeltételektől – az áteredő bűntől és következményeitől – mentesnek is kell lennie. Semmi probléma azzal, ha ezeket valaki elhiszi, csak az a kérdés, akkor ő miért nevezi magát kereszténynek.

A helyzet azonban az, hogy ezek nem elméleti dolgok. A keresztény igazság azt mutatja meg, milyenek vagyunk valójában. Lehet tiltakozni az eredendő bűn ellen, de a konkurens magyarázatok sokkal gyengébbek.

Amikor valaki nem fogadja el, hogy az emberek csak úgy maguktól cselekedhetnek rosszat, elkezdik a körülményekre meg az intézményekre hárítani a felelősséget, és azt ígérik, ezek helyes megváltoztatásával-elrendezésével a rossz kiküszöbölhető. Hiszen a rossz forrása az emberen kívüli. Sok sikert ezeknek a magyarázatoknak, bár az ezeken alapuló kísérletek eddig mind kudarcba fulladtak.

Röviden: egy keresztény ember nagyon is tudja magáról, hogy bűnös, és azt, hogy magamagától is képes a rosszra. Megváltásra, kegyelemre, gondviselésre és hasonlókra pont azért van szüksége, mert bűnös. Sőt: kereszténynek joggal – ha már azt osztogatjuk, ki mit tehet meg joggal – csak az vallhatja magát, aki tisztában van saját bűnösségével, esendőségével és tökéletlenségével. Aki saját morális tökéletességét hirdeti, abból emel magának állványt és onnan osztja az ítéletet, az valami egészen más.

Tökéletesnek nem a keresztények, hanem a liberálisok, baloldaliak, eretnekek, értelmiségiek tartják magukat. Ami pedig a kérdés közösségi aspektusát illeti, az elgondolás még abszurdabb. Pont az értelmiség szokott tiltakozni a kollektív bűnösség elve ellen, alkalmazásában azonban, úgy tűnik, egészen jól szuperál. Ám ha erre kívánnak továbbmenni, megint csak a legrosszabb antiklerikális vagy eretnek logikát követik.

Ebben az esetben ugyanis akkor azoknak lesz igazuk, akik szerint ha az egyház bármely szolgája bármilyen bűnt követ el (márpedig ilyen azért előfordul, azt látjuk), az egész egyház alkalmatlan arra, hogy szentségeket szolgáltasson ki és vallási autoritásként-intézményként működjön. Márpedig a keresztények éppen úgy tudják, hogy az egyház eredendő bűnösök közössége (minthogy emberekből áll), és tartós mivoltát nem is az embereknek köszönheti, hanem valami (Valaki) egészen másnak.

Pont azok, akik a jobboldaliakkal szemben a teljes erkölcsi szigort kívánják alkalmazni, általában jóval megengedőbbek doktrinális kérdésekben, az egyház folyamatos »megújulásának«, a muszlimok befogadásának, a melegházasságnak és az elfogadásról, sokszínűségről és klímaváltozásról szóló prédiká­cióknak a hívei. A megbocsátó, könyörületes hangnemet csak akkor veszik föl, amikor az ellenségről van szó.

Azok várják el a közéleti kemény kezet, akik saját életükben felháborodnak bármiféle erkölcsi megrováson, különösen egy pap részéről, és különösen akkor, ha az egyház »beleszól a politikába«. Előbbi ugyanis »sérti az érzéseiket«, utóbbi esetében pedig arról a fontos értelmiségi alapelvről van szó, hogy a vallás ne szóljon bele a politikába.

Na, ez az elv megy a levesbe, amikor az értelmiségnek kedves témáról van szó, olyankor a vallásnak kötelessége beleszólnia.

És általában ők azok, akik a keresztény politikusok bűnei mellett a keresztény politikát vagy keresztény kultúrát védő politikát is elítélik – és jó eséllyel nem győznek bocsánatokat kérni a keresztes hadjáratokért.

Csakhogy bármennyi bűnt követtek is el a keresztesek, a civilizációs lelkület sokkal egészségesebb volt, mint napjainkban. A jámborság címszavával azt akarják ma, hogy a keresztények legyenek balfékek; azt, hogy mivel a politikusokat általában nem a szerzetesek közül toborozzák, a politika mondjon le arról, hogy a keresztény civilizációt képviseli és azt védelmezi. (És a szerzetesek is elvonulva élnek, véletlenek ugyanis nincsenek.)

A keresztes hadjáratok idejében legalább nyilvánvaló volt, hogy még ha egyes ember nem is tudja megugrani a mércét, attól még egyrészt a mércét meg kell őrizni, másrészt magát a civilizációt is.”