Különös Ady-est

Valóban az volt. Budapesten a Goldmark teremben a különös este különös éjszakába hajolt ezen a nyárvégi napon. Két erdélyi magyar művész Adyt felidézve hozta el a közönségnek ezt a ritkán felsejlő, különösen letisztult élményt.  

Laczkó Vass Róbert a színész, operaénekes, költő, szerkesztő, örökmozgó világutazások krónikása – egyszóval: a teljességet kereső magyar kultúra jeles személyisége – volt az egyik, aki konok elszántsággal viseli sorsát, a hátrányos határok mögé kiszorult magyar lét nyűgeit, és viseli ezt optimista mosollyal, rendületlenül. Izgalmas művészi élményt nyújtottak mindketten. Zongorán közreműködött Laczkó sors és művész társa is, az éjszakai busszal haza, Kolozsvárra visszabumlizó Veress Gáspár a kiváló zongoraművész, zeneszerző. 

„Az Égből dühödt angyal dobolt” 

A Megzenésített Ady-versek Bretan Miklós, (Nicolae Bretan), Eisikovits Mihály (Max Eisikovits) és a nekünk már ismerős Reinitz Béla Ady-versekre komponált dalait szólaltatták meg. Érdekessége volt a zenei anyagnak a számunkra eddig még ismeretlen erdélyi zeneszerzők dalainak bemutatása, amelyek jellegükben eltértek ugyan Reinitz kupléihletésű vers-megzenésítéseitől, azonban a zeneszerző Ady szavalásmódját hűen követő barát, Reinitz zenei megközelítéseiben eredendő titkokat kínál hallgatóinak. A sokarcú Ady zenei portréja így még izgalmasabb volt. Reinitz könnyedség felé hajló dallamai és az erdélyi zeneszerzők zenei megközelítései, találkozásai, azok tragikusabb hangvétele inkább az operaáriák vagy a Schubert-dalok stílusát idézte fel, így színesítve a költő zenei portréját. Laczkó Vass Róbert elsősorban kortárs operákon gyakorolt előadásmódja töretlenül fogta egységbe az eltérő zenei stílusokat. A szerteágazó zenei stílusok csokorba ölelése neki valóban sikerült, ami nem volt kis teljesítmény a részéről, részükről.

„Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel” 

Különös, vagy nem különös – de sajnos csak félig telt meg a nevezetes Goldmark terem, ahol a két erdélyi művész jóvoltából Ady ismét szinte kitapinthatóan közöttünk járhatott. Ne keressük a hibát a szervezésben, a hirdetések hiányában, mellékes körülményekben – a hiba bennünk van. Vagyis a belénk avasodott érdektelenségben és képmutatásban. Olykor szívesen vélelmezzük látatlanul a „határon túliak”, a vidékieknél is vidékiebbek teljesítményeit és véljük ezeket felületesen eredendően halványabbnak a „hazainál”. Plakátgesztusainkkal hirdetjük ugyan az egyenrangú összmagyar közösség műveltségét, szellemét, jelszavait, miközben tudat alatt sajnos ott lappang bennünk a Kádár-korban rögződött idegenkedés, a lebecsülésnek néhány gyanús nyoma.

A nyolcvanas években, értelmiségi körökben (a színházak világa ide sorolható) tapasztalhattam, hogy a néhány „határon túli” színészt oláhnak, csehnek, tótnak „becézgettek” a szerencsésebb tájon született kollégák. Most ez már végre múlóban van, fennszóval az ilyen besorolás elvétve halható csupán. A kormánypolitika szándéka is az egyetemes összetartozásunkat hangoztatja. Mégis különös, árulkodó jelenség, hogy például az Echo és a Hír tévé összevonásakor a hangtani szabályok szerint a megmaradó átlagnál szebben, szabatosabban beszélő szabadkai Gubás Csilla és a párkányi Szabó Anett tűnt el az elsők között a jobboldali adó képernyőjéről. Ha ez véletlen volt, akkor is nagyon károsak az ilyen véletlenek.

„Hiába, mégis furcsa volt”

Az örök kételkedő, gyakran akár tévelygő zseniális költő mintha ma is köztünk járna. Újra nehéz idők járnak. Világunk is emlékeztet az annak idején őt is körülölelő zivataros lét, bizonyosságok és bizonytalanságok örökkön aktuális ütközéseire. Erről a rejtőzködő Adyról is szólt zenébe burkoltan, de közérthetően a két erdélyi művész műsora. 
Laczkó Vass Róbert valóban nem hétköznapi színpadi személyiség. Színészi és operaénekesi tudása magas színvonalon érvényesül. Ez az adottsága a színészetben ritkaságértéke folytán, határainkon átnyúlva nagyon megbecsülendő kellene, hogy legyen. Műsorának szerkezete, válogatása izgalmas képet nyújtott Ady tétovázásairól.

Laczkó énekes és versmondói teljesítménye (poétikája) magas színvonalon érvényesült a színpadon, tiszta stílusa példamutató volt. Felidézte a költőt a versekben, és egyszerű maradt, nem játszott rá a vélt közönségsiker érdekében. Nem kívánta sem Adyt, sem az énekelt, sem a mondott verseit felülmúlni. Mögötte állt versmondásaival is annak a bűvös körnek, amit képletesen a vers aurájának feltételezünk, nem bújt a közhelyes, a sokszor hamisan hangoztatott és más a múzsát szolgáló alázat hamis álarca mögé. Jelen volt a színpadon a szerény tolmácsoló személyisége, ő volt a költő felidézett üzenetének megszólaltatója. Mintha mégis belőle fakadt volna a zene, a dallam.

Veress Gáspár zongorakísérete tökéletesen illeszkedett Lackó jellegzetesen sallangmentes korszerű költészet tolmácsolásához. A mondott és énekelt versek megidézésének szigorú egységét az előadás folyamán, még a mintha véletlenül a padlóra esett pohár víz sem törte meg. Majd A színész összeszedte az üvegcserepeket, azokat a tenyerébe vette, és lazán bele illesztette a „véletlen” eseményt a játékába. Hogy ezek a pillanat a véletlen esemény jól megoldott műve volt-e, vagy előre megrendezett eszköze az előadásuknak – ez az alkotók titka marad. Dramaturgiai szempontból nem lehet ellene kifogást emelni, mert tökéletesen működött, sőt némi hasznos tragikus fényt hozott az előadásba. A szándék az előadás izgalmas titka maradt. És ez így volt jól!

Hiányérzetünket csak a közönség alacsony létszáma, a félig üres terem okozta. Ami valóban nem volt jó élmény. Mondhatnók Adyval szólva „hiába, mégis furcsa volt”.