Miért nem vagyok pályaelhagyó pedagógus?

„Szomorú és szívfájdító olvasni azokat a sorokat, amelyekben lelkes, de már megfáradt, meggyötört pedagógusok írnak arról, hogy otthagyják a hivatásukat. Nekem is megfordult már a fejemben a pályaelhagyás, ahogy mindenkinek, aki ma tanít Ennek számos oka van: a túlhajszoltság, az alulfizetettség, a folyamatos negatív intézkedések. Maximálisan megértem azokat, akik felállnak, senkinek sincs joga pálcát törni felettük. Mert mindenkinek a saját élete, a saját döntése a maradás vagy a pályamódosítás.

Sokáig sorolhatnám még a negatív dolgokat is, de inkább arról írok, miért maradok. Annak ellenére, hogy sokak szerint nekem is – ahogy mindenki másnak is – fel kellene állnom, és hagyni összeomlani a rendszert. Lehet, hogy ez lenne a megoldás? Nem tudom… Viszont abban biztos vagyok, hogy ezt sok, szívből tanító ember mégsem tudja megtenni. Nem akarja végignézni, hogy a diákjai szenvedjék meg ezt. Ahogy azt sem, hogy a rendszer viszontagságait megszenvedjék. Mert ha minden lelkes ember feláll, akkor is marad, akinek ez kényelmes. Szóval kemény dolog ez, de nem is erről akarok most lamentálni. Én ehhez túl pozitív vagyok, túlzottan szeretem a hivatásomat, a gyerekeket.

Mindig izgalommal telve megyek be az első tanítási napon. Mert tudom, hogy az egész napot az osztályommal fogom tölteni. A viszontlátás öröme, a nyár emlékei színessé, meghitté teszik ezt a néhány órát. Olyan jó őket újra látni, beszélgetni velük, vagy csak állni és hallgatni, ahogy egymással beszélgetnek, mesélnek a nyári munkáról, a fesztiválokról, a strandolásokról, nyaralásról, vagy éppen az édes semmittevésről. Boldog vagyok, hogy újra együtt lehetünk. Mert az igenis jó.”