„Az utódlás kérdése nem újkeletű. Medvegyev elnökségét tekinthetjük úgy, mint egy meghosszabbított állásinterjút, ami nem volt sikeres. Putyin utána új jelöltek után nézett a saját köreiből, ami lényegében a segítőit és testőreit jelentette. Most talán a technokraták új generációja felé tekint, akiket az Oroszország vezetői nevű országos programban képeznek ki és tesztelnek.
Talán meg akarja találni a »saját Putyinját«, egy eszes és hűséges fiatal örököst, akinek nincs erős hatalmi bázisa, ezért független és hálás a pártfogójának. Vagy talán egy kazah stílusú alkotmányos váltásra vágyik. Vagy talán csak egyszerűen visszavonul rózsákat gondozni és Puskint olvasni.
A lényeg, hogy senki sem tudja. Senki sem tudja, hogy teljesen elkötelezett-e a Nemzeti projektek (országos nagyberuházások – a ford.) iránt; tavaly csillagászati összeget, huszonnyolcezer milliárd rubelt ígért ezekre 2024-ig, de előtte éppen politikát változtatott. Senki sem tudja, hogy lecserélik-e az egyre bűzösebbé váló Egységes Oroszországot a Kremlben. Senki sem tudja, hogy komolyan veszi-e a tárgyalásokat Ukrajnával, vagy csak szimulál.
Természetesen mindezek nem jelentenek fenyegetést Putyin valódi pozíciójára, és holnap talán eldönti, mit fog csinálni. De a kései putyinizmus válságának jelei nem csak abban mutatkoznak, hogy egyre keserűbb a küzdelem szakpolitikai és személyi kérdésekben, hanem abban is, hogy még mindig ilyen sok múlik egy olyan emberen, akinek a jelek szerint egyre kevesebb az ötlete és a kedve döntéseket hozni az országát érintő nehéz kérdésekben.”