Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Honnan a norvég hallatlan optimizmusa, mely szerint a világnépesség az ENSZ legoptimistább előrejelzésénél is optimistább, s honnan a HVG magabiztossága, hogy a címlapra tett „durván elszámolták …” után nem tett kérdőjelet.
„A HVG talált egy 75 éves, magát klímastratégaként bemutató norvég akadémikus-professzort (HVG, 2019. július 26.), bizonyos Jorgen Randers urat, aki azzal lopta be magát a magyar olvasók szívébe, hogy Ceausescu Romániája mellett csak a mai Magyarországról olvasott olyat, miszerint „a hatalom a lakosság számának emelésével akarná igazolni, milyen fantasztikus az ő országa.” Olvasott – tehát nem a tényeket vizsgálva jutott erre a következtetésre, ahogy egy tudóstól mégiscsak elvárható volna –, s olvasni annyi mindent lehet az internet sötét bugyraiban és azon kívül is. (...)
Kérdés, hogy honnan a norvég hallatlan optimizmusa, mely szerint a világnépesség az ENSZ legoptimistább előrejelzésénél is optimistább, s honnan a HVG magabiztossága, hogy a címlapra tett »durván elszámolták …« után nem tett kérdőjelet.
Ennek indokolására igen kíváncsi lennék volna, ám arra csak következtetni tudok. Elmondja, megkérdezte az ENSZ demográfusaitól, hogyan számították ki, hogy Nigéria lakossága egymilliárdra nő. Elmondták. Erre megkérdezte, hogy »szerintük mit eszik majd ennyi ember?«, majd sajnálkozva állapította meg, hogy »nem számolnak az általuk jósolt változás egészségügyi, élelmezési vagy háborús konfliktusokkal járó következményeivel.« Akkor lehet, hogy ő számol, s hallatlan optimizmusát tömeges éhhalálra és háborús népirtásokra alapozza?
Nem vigaszként: az ENSZ legvalószínűbb becslése szerint Nigéria népessége, mely 2000-ben 122,3 millió volt, 2100-ra a 733,0 millióra nő. A legpesszimistább becslés szerint 984,6 millióval megközelíti az egymilliárdot, melyet két éven belül átlép. A legoptimistább becslés szerint viszont »csupán« 531,2 millió lesz, közel ahhoz, hogy elérje maximumát.
Befejezésül az a megjegyzése érdemel kommentárt, mely szerint »meg kellene célozni az egygyermekes családmodellt, és végre azokat a nőket jutalmazni, akik nem alapítanak nagycsaládot.« Egyetértek, feltéve, hogy erről az összes afrikai és néhány érintett ázsiai országot igyekszik meggyőzni, a kormányok mellett adott esetben a törzsi vezetőket, akik eddig csak kivételesen és akkor se igazán teljes mellszélességgel álltak ki a születéskorlátozás mellett. Pedig ez legalább olyan fontos volna, mint e programok anyagi fedezetének megteremtése a fejlett világ hozzájárulásával. Vagy még annál is fontosabb.”