Megállapíthatjuk: a frontvonalba került Olaszország hátat fordított a nyugati látszatpolitizálásnak.
„A helyzet ugyanis az, hogy a nyugati haladó értelmiség – a nyugati kormányok többségét beleértve – felmentést adott Carola Racketének. Amikor az olasz kormányt lelketlennek és rasszistának minősítették, felmentést adtak neki az alól, hogy – az embercsempészek példáját követve – líbiai felségvizekről menekítsen ki embereket, majd ezeknek az embereknek a befogadását követelje Rómától. Mindeközben Németország és Franciaország hallgatott, mint a sír, amikor a bevándorlók befogadását kérte a római kormány. Ezzel elérkeztünk egy újabb ellentmondáshoz: a migránsbarátnak nevezett francia államfő zárva tartja határait Olaszországnál, a bevándorlásellenes politikát képviselő magyar miniszterelnököt viszont kioktatják a schengeni külső határ megvédéséért.
Ugyanez az ellentmondás érvényesül a német kabinet esetében is, amely biztonságos származási országnak minősíti Tunéziát, Marokkót, Algériát és a háború sújtotta Afganisztán egyes részeit, hogy nyugodt szívvel toloncolhassa ki az onnan érkezőket, majd azt követeli Olaszországtól: nyissa meg határait a bevándorlók előtt.
Aki ismeri ezt a keszekusza, soha véget nem érő történetet, az tudja, a migrációs válság még korántsem ért véget. Az is biztos ugyanakkor, hogy amíg Róma ég, az olasz nép nem elégszik meg a kenyérrel és a cirkusszal. Itália lakossága hiába hallja nap mint nap a megszokott, EU-konform sablonszöveget, miszerint nincs válság.
Az olaszok a saját bőrükön tapasztalják: van válság. Annak megoldását pedig jelen esetben egy Matteo Salvini nevű politikusra bíznák, amit a felmérések is alátámasztanak: a kemény bevándorlásellenes intézkedések hatására Salvini pártjának csaknem negyvenszázalékos a támogatottsága. Ha hozzáadjuk a tömeges migrációt ugyancsak elutasító koalíciós társ, az Öt Csillag Mozgalom várható eredményét, megspékelve Silvio Berlusconi jobboldali pártszövetségével, megállapíthatjuk: a frontvonalba került Olaszország hátat fordított a nyugati látszatpolitizálásnak.”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Az elemző szerint a béke felé vezető út továbbra is elsősorban a területi kérdéseken és a Nyugat által tervezett vagyonkezelési lépéseken bukhat.
Hallatlan: az amerikai elnök saját közeli emberit merészelte kinevezni a megüresedő nagyköveti pozíciókba.
