A tizedről alkudók meséje

„Nem biztos, hogy értem Forgács István cikkének fő felvetését a hetvenmilliárd forintról, amit a Norvég Alap adna a magyar kormánynak. 

Magát a cikket, amit a felzárkóztatás fontosságáról ír, értem, és örülök is neki meg minden. Annak is, hogy ő fontosnak tartja, arról is, amilyen őszinte szavakkal ragadja meg lényegét, hogy milyen fontos maga a felzárkóztatás meg hogy tabuk nélkül beszélni lehessen róla. 

Csak a fő gondolat, amire az egész fel van fűzve, az nem jött át egészen. 

Hogy ugyanis ad valaki -- esetünkben a Norvég Alap -- egy országnak 70 milliárd forintot utóbbi valamiféle fejlesztésére. 

Egyetlen kikötése nagyjából az, hogy ezen összeg egyetlen tizedrészének felhasználásába beleszólhasson azáltal, hogy azt a részt általa kiválasztott szervezetek használják fel -- amúgy ugyanazon célra. 

A megajándékozott azonban -- mert végülis aki kapja a pénzt, az mégis az -- köti az ebet a karóhoz, hogy ő arról a tizedről se hajlandó -- nem is lemondani, mert azt nem kéne, csak -- elfogadni, hogy nem ő költheti el személyesen. 

"Hálásak vagyunk a norvég államnak a felkínált hetvenmilliárd forintnyi fejlesztési forrásért, ami a Norvég Alapból érkezik hozzánk. Még hálásabbak vagyunk a kormánynak, hogy felvállalta, ezt a pénzt a cigányok felzárkózására költi. Ugyanakkor az így felkínált eséllyel csak akkor tudunk élni, ha a két fél meg tud állapodni egymással a felhasználás és a bevont partnerek, egyéb szervezetek kérdésében. Jelen pillanatban a norvég fél még mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy a forrás 10%-a felett általa meghatározott nem kormányzati szervek (civilek) diszponáljanak, ami ebben az esetben hétmilliárd forintot jelent. Ez is hihetetlenül magas összeg, és nem is csoda, ha a magyar kormány ma még ódzkodik attól, hogy erre rábólintson..." 

*** 

Ha nem ezek lennének a szereplők -- akik ugye erős politikai viták kereszttüzében állnak régóta, s így politikai beállítottsága okán mindenki kapásból ad igazat egyik vagy másiknak bármiről legyen is szó --, szóval ha nem ők lennének, úgy szerintem az olvasók nagy része egyetértene abban, hogy ehhez azért arc kell. Hogy kapok hetven akármit ajándékba, de amikor megtudom, hogy ebből hetet az adományozó maga költene el ugyanazon szent célra, inkább megakasztom a folyamatot, mert mégis hogy gondolja, hogy nem az én kezembe adja az egészet, és hogy felháborító bizalmatlanság, amit művel. 

A kérdéses cikk írója nagyon szorít azért, hogy a felek meg tudjanak egyezni, mert történelmi esélyt szalasztanánk el, ha nem. S a történelem során ez a kormány elsőként végre bármit megtenne, hogy a nagy cél teljesüljön. 

És ezért engednie kellene merev álláspontjából az adományozónak (!!!), mert bizony az az egytized rész is nagy pénz, így jogos, hogy a megajándékozott ragaszkodik hozzá, hogy azt is személyesen költhesse el -- amúgy ugyanazon cél érdekében. 

A cikk által sugallt kompromisszum így az lenne, ha az adományozó az általa adott pénz tizedrészének egy részéről még lemondana, mert ha nem teszi, történelmi lehetőségtől fosztja meg a megajándékozottat. 

"Semmi más nem kell most, mint a lehető leghamarabb eljutni oda, hogy a gyakorlati megoldás felé egy nagyot lépve mind a két szereplőnek engedni egy kicsit, és még idén eljutni oda, hogy megkezdhessük a valódi munkát. Ebben a megoldás felé törekvésben számosak vagyunk, akik örömmel segítjük mind a kormányt, mind a norvég államot egymással dűlőre jutni, de ehhez kompromisszum és belátás kell. A kormány jó úton jár, bízom benne, ezt a nemzetközi környezet és a norvég állam is belátja lassan. " 

*** 

Jómagam úgy tippelem, harmincadrész lehet az, amit a norvégok majd ki tudnak csikarni, ez az a hányad, amit a magyar lélek már ebek harmincadjának tekint, és legyint rá.

***

Mindamellett ha könyvbéli jelenet lenne, s én a norvég garabonciás, a történet ekképpen záródna: 

"A vándor, ki pénzével arra járt, csendben elgondolkodva nézte az asztalnak túlfelén ülőt, ahogy veri az öklével. Majd borát kihörpintve az asztalra kiterített csengő aranyakat kendőjébe szépen visszacsomagolta, a göngyöleget zekéje ujjába visszacsúsztatta, kalapját tisztelettel megemelve további jó egészséget kívánt a szent célok megvalósulásához, melyre az ő pénze láthatólag csak bajt hozna, a vendéglátást megköszönve az ajtóhoz lépett, s alakját apránként elnyelte a lassan e bús tájra ereszkedő köd." 

Ui.: Tényleg elmismásolta eleddig minden kormány történelmünk során a cigányság tényleges felemelésének programját. Civil szervezetek ugyanakkor régóta visznek sikeres programokat, melyek azonban pénz és egyéb erőforrások híján elszigeteltek maradtak. Ám tényleges eredményekkel.

Így a civileknek még azt az egytizednyi bizalmat se megszavazni bárki részéről, aki úgy igazán komolyan most kezdene bele, hát szintén elég nagy arcra vall...”