Bolsevita

„Az obstrukcióról már e rovatban is írtunk. Ma is tart. A parlamentben, az utcán és a szellemi életben is. Lényege a gyűlölet és hatalomvágy olyan fokozódása, ami a tehetetlenségi erők folytán oda vezet, hogy a politika, a művészet és a tudomány is elszabadul a realitásoktól, a nemzettől, függetleníti magát a tényektől. Valahol obstrukció az apparátusi klikkharc is. Marosán mondja Kádárról: »Nem viselte el a kritikát, és nem is bocsátotta meg.«

Ma is igaz, hogy nem elég hazafinak lenni. Hazafinak, és azon kívül semminek. Herczeg írja az öreg Madarász Józsefről, a Függetlenségi Párt emblematikus figurájáról: »Olyan fanatikus és korlátolt patrióta volt, mint a párizsi konvent hegypártjának jakobinusai; más gondolat nem is fért a fejébe.« Százszorta igaz ez ma is: a hazafiság csak a szabadságpártisággal, életpártiság, emberpártisággal, szeretetpártisággal együtt erős. Mert van tágabb hazánk is. És az is a miénk. Közép-Európa, s reméljük, még sokáig: Európa. Az obstrukció talán elhal, mert nyilvánvalóvá válik, hogy ellentétes a nemzet és Európa érdekeivel. Azokéval is, akik folytatják. Akik nyíltan hazájuk ellen fordulnak. Fenyegetőznek a birodalom központjában? Elzárjuk a csapokat! Épp, mint Brezsnyevék a magyar reformok idején, tizenhat évvel a forradalom után. Akkor is voltak, akik helyeseltek. Ma is. Mind akar »valaki« lenni. Akkor Biszku, Komócsin még Gáspár Sándor is. A »csapok elzárását« követelni, miután egy országot gazdaságilag megszálltak (akkor katonailag is), s folyamatosan megsarcolnak, vajon miféle etikára vall? »Ez igaz – szól Ági –, de ki fogjuk munkálni, meg fogjuk csinálni.« Az lesz aztán az igazi etika! Maga a bolsevita. Jobb lesz, mint egy kommuna…

A sokféle obstrukció könnyen kiugrik a kézből, s már maga irányítja a dolgokat. Magyar a magyar ellen így szavaz ma még az Európai Parlamentben, s így pózol egy velünk ordenáré román politikus mellett egy jobb sorsra érdemes fiatal képviselőnő. Hogy ennek mi lett a vége a múlt század elején, tudjuk. S mintha ma európai léptékben megismétlődne, amit akkor Herceg rögzített: »Az osztrák hazafiság, amely a soknyelvű államot valahogyan összetartotta, tulajdonképpen a magyarság iránt érzett közös ellenszenv volt.« Sok igazság van ebben, de talán csak nem gondolják, hogy most már egész Európát szét lehet ezzel zúzni. Elképesztő túlértékelése lenne az a magyarságnak, de egyik eszköznek kétség kívül használható. Német tudósok, angol történészek, francia művészek, skandináv politikusok. Ezekhez aztán errefelé, ha megsül is a Föld, mindig lehet találni csapódó gyűlöleteket.”