Eljött a kultúrharc vége?

„Utoljára akkor beszéltek ennyit, és ilyen indulatosan írókról és műveikről, amikor az esztétikai ítélet összefonódott az ideológiai, sőt, politikai minősítéssel. Amikor Ady Endre nem csak az új művészetet, de az „új Magyarország” ígéretét is jelentette, vagy amikor a zsidó származású szerzők »hígmagyarrá« minősítése sokak szemében igazolta a jogfosztó törvényeket.

Vagy amikor néhány év múlva a kommunista párt vezetői azzal a képtelen igénnyel léptek fel, hogy ideológiai utópiájukat, ha már a valóságban nem, a »magas« irodalomban akarják viszontlátni, hogy megajándékozhassák vele a »népet«.

Utóbb, a hatvanas-hetvenes évektől kezdve az irodalomtudomány már fokozatosan szembefordult minden, a »szövegtől idegen« értékelési szemponttal, és az oktatás is igyekezett szakítani a szerzők életére, és műveik tartalmi ismertetésére koncentráló, régimódi irodalomtanítással.

A strukturalizmus, a posztstrukralizmus, a dekonstrukció és a hermeneutika képviselői ízekre szedték a »haladó hagyomány« teóriáját a magyar irodalomtörténetben. Pedig ez nyomta rá a bélyegét a hatkötetes akadémiai »spenótra« is, melyből annak idején az egyetemen tanultunk.

Ennek alapján teljesen értelmetlen, és fogalmilag is abszurd a hírekben sűrűn szereplő Takaró Mihály irodalomtörténésznek az a kijelentése, hogy a »Nyugat kis zsidó lapocska« volt (feltéve, hogy valóban mondott ilyesmit). Mert csak az lehet kérdés, hogy a legendás folyóiratban megjelent versek, szépirodalmi művek és tanulmányok maradandónak bizonyultak-e. És ha igen, nem érdemes tovább vitatkozni róluk.

Persze a maradandóság, a »kanonizált olvasat« az irodalomtudományban meghatározó befolyást szerző esztétáknak olyan kategóriája, amivel önkényesen lehet élni, becsempészve az ideológiai, politikai szempontokat. Úgy látszik, az irodalom ezek nélkül mégsem tud meglenni.

Egy olyan, a maga részéről minden ideológiai minősítést elutasító, kevesek által olvasott, posztmodern kortárs szerző, mint Esterházy Péter bírálatában és dicséretében is jelen van a 2010 óta tartósan berendezkedett kormányzat kultúrpolitikájának védelme, illetve az ellene irányuló támadás, ezt kár lenne tagadni.”