Miért tűnik reménytelennek a magyar politika?

„»Az emberi jogok védelme azonban nem a minisztérium, nem is a párt, hanem társadalmi szervezetek, a sajtó, a nyilvánosság feladata«, írta Kőszeg Ferenc 1995-ben; Kis János friss megfogalmazása szerint pedig az állam nem tudja elérni, hogy emberek létezzenek emberi jogok nélkül – hiszen azok pusztán emberi mivoltunkból fakadóan járnak nekünk, nem pedig az állam (vagy bárki más) »kegyelméből« kapjuk őket, így az nem is tudja az emberi jogainkat semmissé tenni.

A náci Németország vagy a sztálini Szovjetunió lakosainak ugyanúgy voltak emberi jogaik, mint a mai Svédország polgárainak, hiszen ők is emberek, az emberi jogoknak pedig az embernek levés szükséges és elégséges feltétele.

Ez persze nem hibás állítás, amennyiben az emberi jogokat az emberi mivoltunkból eredő jogos igényként fogjuk fel, amely kötelességeket ró az ellenoldalra: hiszen jogos igényem akkor is lehet, ha az ebből adódó kötelességet valakik – az állam, gazdasági szereplők, társadalmi aktorok vagy indivíduumok – figyelmen kívül hagyják. Ha nekem jogos igényem van arra, hogy szabadon gyakorolhassam a vallásom (vagy legyek vallástalan), akkor ez az igény akkor is fennáll, ha a szabad vallásgyakorlásban meg is akadályoznak, vagyis az igényemből eredő kötelességük nem teljesítik.

Azonban ezeket a jogokat, ha fontosnak tartjuk, gyakorolnunk is kell. Hiába nem tudja semmilyen állam elvenni a szabad vallásgyakorláshoz való emberi jogomat, de ez a jog igen sovány vigasz, ha közben az állam vagy egy társadalmi aktor megakadályozza, hogy kövessem a vallásom.

Annak tudata, hogy valaki velem szemben igazságtalanságot követ el, adhat nekem erkölcsi tartást, sőt, követhetem a demokratikus ellenzék dacos magatartását, a jogok »kihívó gyakorlását«.

De jobb, ha ezeket a jogokat csak úgy gyakorolni tudjuk – és ugyan kevés állam van, amely egyértelműen és mindig az emberi jogok oldalán állna (bár különbségek természetesen vannak, és nem elhanyagolhatóak), ugyanakkor fontos politikai céljának kell lennie minden emberjogi liberálisnak, hogy az állam »magától« biztosítsa az emberi jogokat.

Ez nem csak az emberjogi liberalizmusra igaz. Érdemes követnünk John Rawls példáját, és igazságosságról alkotott elképzeléseinket (legyenek azok emberjogi vagy más alapúak) a társadalom alapvető struktúrájának részévé kell tennünk – ennek pedig az állam is része.

Ha lemondunk arról, hogy az állam az igazságosság terepe legyen, akkor lemondunk arról az igényünkről is, hogy az állam velünk szemben ne követhessen el igazságtalanságot. Ha az igazságosság biztosítása kizárólag a civil társadalom feladata volna, akkor lemondunk arról, hogy a hatalommal bíró intézményeket az igazságosság vezesse.

Ezt a lemondást pedig joggal kérhetjük számon. Kis János generációját az vezérelte, hogy felismerték: a legvidámabb barakk is csak egy barakk. Vezérelje az én generációmat a felismerés, hogy az igazságosságtól mentes állam nem több, mint álca az igazságtalanságra.”