Fesztiválbölcsesség

„Az első probléma az, hogy a fellépők átlagos IQ-ja többnyire maligánfoknak is kevés. Különösen igaz ez, a teljesen indokolatlan módon »zenének« nevezett, rap-műfaj »művészeire«. A műfaj pontosan olyan rokonságban áll a zenével, mint Mozart a vonatfüttyel. Mindkettőt a fülünkkel halljuk ugyanis. A műfajban az is színvonal problémát okoz, hogy egyfelől az előadók anyanyelvükön, amerikaiul sem beszélnek anyanyelvi szinten, másfelől pedig az amerikai nyelv hihetetlenül fantáziátlan a káromkodások tekintetében, márpedig azok a műfaj kvintesszenciáját képezik. Nekem, anno, bármely kétkezi beosztottam percekig tudott káromkodni ismétlések nélkül; hja, a magyar nyelv és a magyar kreativitás… Mentségükre legyen mondva, egyikük sem gondolta, hogy ez a képességük, bármilyen szinten is, művészet lenne. 

A következő probléma, hogy fellépő és meginterjúvolt »művészek« – a korszellemnek megfelelően – harcos társadalmi képzetekkel is rendelkeznek, és ezeket nem tartják magukban, hanem meg is osztják velünk. Ezek a vélemények, miután az illetők maguk képtelenek bármit kitalálni, a modern világ legnagyobb problémáiról szólnak, úgyis mint a klímakatasztrófa, a buziság és/vagy a rasszizmus. A buziság és a rasszizmus szorosan összefügg, mintegy kizárják egymást, mert a rasszista buzi állítólag ritka, mint a fehér holló. A nevezett műnem előadóinak igazi nagyágyúi amerikai importból származó négerek, férfiak, nők és egyebek vegyesen.

Zárójel. Megfigyelhetünk egy sajátos geometriai követelményt a műnem női előadóinál, mely szerint a művésznő ülepének körmérete nagyjából megegyezik a testmagasságával. Ez ugyan nem felel meg az aranymetszés szabályainak, de láthatóan kötelező. Zárójel bezárva. 

Így került a Bánkitó-fesztivál műsorára egy bizonyos Saul Williams nevezetű »művész«, aki élénk társadalomkritikai munkásságával kiérdemelte, hogy a függetlenobjektív 24.hu interjút készítsen vele, fellépése után. Az illető, mint a cikkből megtudtam, író, költő és hadvezér is egyben. Egyébként egy disztingvált megjelenésű négerről van szó, orrában ízléses karikával. Miután sokat beszél a dühről lehet, ha bedühödik, csak ezzel lehet megfékezni, mint a pampák vad bikáját.

Az interjú során aztán szép példáját adta annak az intellektuális felkészültségnek, mely őt a Parnasszusra repíti, s melyben »…. a mai napig keveredik a hiphop, a soul, a költészet, és a vehemens társadalmi aktivizmus.« – így együtt, ahogyan az interjúból megtudjuk. A vehemens társadalmi aktivizmus aztán kézjelekben is manifesztálódik, ha máshol nem, hát az újságírói kérdésekben. »Nemcsak beszólsz, de be is mutatsz a hatalomnak a koncertjeiden.« Ennek a gesztusnak értékéből sokat levon, hogy az összes, hasonló műnemben utazó »művész«, kivétel nélkül, használja az immár nemzetközivé vált kézjelet. (Itt jegyezném meg, hogy a »bemutatás« – a középső ujj felmeresztése – újmódi dolog, eltér az ősi szittya »beintéstől«, mikor is a bal kéz ökölbe szorítva, mintegy 45 fokban áll és a másik kezet a könyökhajlatba helyezve és lengetve szimbolizálja azt a lóalkatrészt, melyet a címzettnek kívánunk. Tényleg változik a világ.)”