Kedvencek temetője (gondolatok egy tüntetésről)

„Az, hogy Magyarországon állandó (és gyakran eszközeiben sem kíméletes, rendkívül fárasztó és monoton) politikai háború zajlik a kilencvenes évek óta, az pontosan a békés átmenet (amit a pártmonstrum folyamatos és látszólagos visszahúzódása tett lehetővé) és szabadságunk következménye. Mert ahol szabadság van, ott a politikai erők permanens, soha véget nem érő harcban állnak szemben egymással, nincsen kihirdetve soha a végső győztes. Ami elérhető, megszerezhető hadisiker az csak a pillanatnyi felülkerekedés, az átmeneti, a nagy veszteségek utáni tűzszünet. A demokrácia, a politikai szabadság ezen keretek közé szorítva működik, sok energiát éget fel és életerőnk tetemes részét igényli. Ez az ár, amit meg kell fizetni érte. Csak így, ezeknek a szűken vett megállapításoknak vektorai felől érdemes vizsgálni azt a kérdést, hogy kudarc volt-e, egyáltalán befejezett folyamat-e a rendszerváltoztatás.

Kijelenthetjük: nem volt kudarc, mert be sem fejeződött, illetve a kudarc nem lett úrrá rajta, nem zárta le helyettünk egyetlen külső, elháríthatatlan körülmény sem. A szabadság képlékenységét bizonyítja, hogy ugyan '89-ben a lehetőségét megszereztük, de hosszú út volt, mire a plakátszlogeneken és pártindulókon túl valóban (egyénileg és közösen, cinizmus nélkül) képesek lettünk megélni azt. De ma is félre kell verni a harangokat, tudnunk kell, hogy a megélt és felelősséggel viselt szabadságunk a legnagyobb kollektív értékünk. Ekképpen egyetlen valódi és lényeges kérdés maradt hátra: mekkora utat kell még megtennünk ahhoz, hogy közös katarzist éljünk át? Az intézményrendszerek, a politika működésének metódusai lassan átalakulnak, nem emlékeztetnek (vagy egyre kevésbé) a kádári alvilágra. A társadalmi gondolkodás és önreflexió (a tekintet, amin keresztül önmagunkat látjuk) viszont lassan szabadul meg a régi, a pártállami ancien régime-ből származó magatartásmintázatoktól, részben ma is pervertált. Ennek az erkölcsi és szellemi értelemben vett felszabadulásnak az egyik legnagyobb akadálya (a múltban és sajnos a jelenben is) pedig a megmaradt, ma is frontképes posztkommunista–liberális elit, akinek személyes és közegszintű (anyagi és politikai) érdeke a permanens válsághelyzet fenntartása.

Gondoljunk csak arra, hogy a kilencvenes években a két elvkonglomerátum kiegyezése után szinte csak »ők« kapták meg a valóban, lényegileg feltárható, fontos adatokat tartalmazó levéltári adatokat. A kezelő szerv vezérintézménye pedig hemzsegett a diktatúra egykori őrkutyáitól, minden dohányzósarokban aktív belügyminisztériumi bizalmiba lehetett botlani. Egyáltalán nem állt érdekében a deep state-nek (ahol lehetett, ott minden eszközzel szabotálta), hogy az antikommunisták olyan anyagokhoz juthassanak, amivel alapjaiban lehetett volna támadni, dekonspirálni a részben továbbörökített, módosított áldemokratikus rendszert és a hatalmas károkat okozó sunnyogó pártcsinovnyikokat. De hazugság az a vád is, hogy a mai kormányzat ki akarja törölni, véka alá akarja rejteni Nagy Imre szerepét. Éppen ellenkezőleg. Fel akarja tárni, a fényre akarja hozni ellentmondásokkal terhelt életének, tetteinek motivációit és hibáit, bűneit. Ezzel szemben »ők« folyamatosan és szisztematikusan, »objektív szempontokat« követve építették le a pesti srácok, a flaszter hőseinek legendáját (bizonyos esetekben simán, rezzenéstelen arccal »lekurvázva« Wittner Máriát).”