Ungarische szaké

„Ha olyat akar, menjen Németországba, az unokaöcsém szomszédja sógorának a kisebbik fia megcsinálta vele a szerencséjét. Ne álmélkodjon, hétköznap autópálya-mérnök vagy valami ilyesmi, hétvégén meg a sörfesztiválokat járja. Az elsőn összesütött ötezer eurót. És tudja, miért bolondulnak a németek? Eltalálta, a nutellással. Viszik, mint a cukrot. Tizenöt euróért darabját. Szép, nem? De hogy finom is? Azt tőlem nem tudja meg. Én maradok a fokhagymásnál. Még egy kis­fröccs, mert meleg van. Most már elárulhatom, hogy Skóciában is van egy magyar étterem. Ott meg a skótok szeretik a lángost. És ott is mindenféle feltéttel. Pikoló nincs. Pohár a minimum. Ahogy most nekem is. Gyakran még a lángoshoz is lángost esznek.

Máris kész a három csapolt, apa, ipa meg egy sima. Rövid nem lesz, fiúk? Hát, ha gyávák, gyávák. Akkor csak én. Hogy az öltözőszekrényekkel mi lesz? Az még kérdés. Nem szép látvány. Bár a turistákat nem zavarja. Jöttek ide japcsik, kértek szakét. Az nincs, de nem értették. Csak hajtogatták a magukét, ungarische szaké, ungarische szaké. Hát ha ez kell, ez kell. Rajtam nem fognak ki. Kaptak barackot. De olyan barackot! Persze nem egy ilyen háromcentest. Meg se tudtak szólalni. Biztos nem kérnek, fiúk? Akkor csak így, egyedül, még egy kicsit. Szóval a szaké után mindent csálén fényképeztek. Kivéve a legbátrabbat, mert az kért egy ismétlést is. Neki itt a padon elsötétült az objektíve.

Még egy kör lesz? Új pohárba, mert a Nébih. Apa, ipa, meg egy sima. Pizza már nincs. Magyaros se. Ne menjenek, maradjanak, teszek a kukoricásra dupla sonkát. Akkor amennyit csak akarnak. Az már majdnem magyaros. Mi magukért vagyunk. Ez a fröccs meg értem, tudják, fiúk. A férjem is mindig mondja, ő is tudja. Sok a szúnyog. Pedig irtják. Egy újabb kört? Új pohárba. Alkonyodik. Szép ez a víz. Sose csúnya. Még egy szúnyog. Elszállt ott egy szarvasbogár. Újabb kör majd holnap reggel. Jöttek értem. Egy új szezon. Egyébként meg happy new year.”